Kegyetlen makacsság 2. fejezet

Aida Ittetsu POV

   - Hé, Ittetsu! Ittetsu! Hallasz?! - Már megint ő…

   - Inaka… neked Aida-senpai! – Már vagy ötezerszer elmondtam ezt neki, de egyszerűen képtelen megérteni.

   - Ne légy már ilyen, Mr. Aida Úr! Ha-ha… - hajol közel hozzám gúnyosan nevetve. Mindig ilyen. Idegesít a folytonos fecsegésével. Heccelésére pedig már nem is válaszolok.

   - Na! Figyelj csak! Mi lenne, ha elmennénk az este piálni valamerre? Vagy csak úgy lófrálni a városban?

   - Ezt most direkt csinálod? Tudod jól, hogy nem iszom alkoholt, és veled ellentétben én nem érek rá ilyen ostobaságokra Mr. „Mindenmindegy” Úr.

   - Hajj-ajj, már megint ballábbal keltél fel? A végén még megsértődöm. Egyszer igazán kimozdulhatnál már egy kicsit. Hogy a fenébe tudsz egész nap a könyv fölött görnyedni? Nem értelek.

   - Persze, mert neked csak az a fontos, hogy ne bukj meg.

   - Kikérem magamnak! Könyvtárismeretből megszereztem a hármast. Ha-ha-ha! – vigyorog rám széles mosollyal. - Persze abból is csak azért hajtok, hogy legyen mivel dicsekednem neked – folytatja.

   - Na mert azzal aztán nagyon lehet.

   - Miért van az, hogy állandóan eltereled a szót? Gyere el ma este!

   - Nem – vágom rá rögtön.

   - De miért?

   - A nem az nem és kész, már különben is megmagyaráztam, most pedig ha megbocsátasz… rengeteg dolgom van. – Ezzel gyorsítok lépteimen, és megkönnyebbülten észlelem, hogy nem követ. Hátulról persze még muszáj utánam kiabálnia egyet.

   - Akkor majd holnap eljössz, ugye?!  - Na persze… csak azért se állok meg, nehogy még a kedvére tegyek ennek a fajankónak. Valahogy nehezen viselem ezt a kölyköt. Még az év elején akaszkodott rám, és képtelenség lerázni. Csak mert könyvtárismereten egymás mellett ültünk. Ez az egy szabadon választható tárgy volt, ami nem ütközött az órarendemmel, és úgy gondoltam, jó kikapcsolódás lesz, de így… Ráadásul egy évvel alattam jár. Csak elsős, de még egy ilyen nagyszájú kölyköt nem hordott hátán a Föld. Tisztára kiidegel minden nap. De nem csak ő. Túl sok itt az ember, és valamiért állandóan körülöttem nyüzsögnek. Mindig csak felesleges dolgokról beszélnek. Már megtanultam, nem is figyelni rájuk. Nem vagyok én pszichiáter, hogy élettörténeteket hallgassak végig, vagy, hogy tanácsokat osztogassak. Nem szeretem az ostoba emberek társaságát. Ők az állítólagos barátaim… egyiket sem tartom annak. Mind csak beszél és beszél, és miről, ha nem a gondjairól. Mind önző, és csak magára gondol, mint az emberek általában. Nem vagyok képes őket a barátaimnak nevezni. De hát nem is én akarok velük lenni… valamiért mindig is vonzottam az embernek nevezett embertelen lényeket… Pedig nekem nincs szükségem senkire.

   Végighaladok a folyosón, fel a lépcsőn, majd belépek egy aprócska ajtón. Végre… Ez az én Paradicsomom. Csend és nyugalom. Az egyetem könyvtára nem valami nagy, de pont ezért szeretem. Nem sokan jönnek ide, inkább a városi könyvtárat használják. Én viszont mindig ezt választom, ha túlságosan is kiszipolyozzák az erőmet. Van egy kedvenc sarkom az olvasóteremben, ahova letelepedhetek, és olvashatok valami kedvemre valót. Néha igencsak elszalad velem az idő olvasás közben. Simán el tudok lenni órákig is anélkül, hogy bármit is észlelnék a körülöttem történtekből. Ma ez valahogy másként van. Teljesen üresnek érzem a fejemet. Így olvasni és tanulni sem tudok. Biztos amiatt a kölyök miatt. Inkább csak ülök az ablaknál, és bámészkodok. Majd este bepótolom a tanulást… hah… megint éjszakázás lesz. Talán tényleg nem kéne túlzásba vinnem. A végén már az éjjeli bagoly üzemmód miatt nem fog bevenni az agyam semmit. De hát ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Hajtom magam a végsőkig, soha meg nem állva. Talán mert el akarok érni dolgokat. Bár még magam sem tudom, hogy milyeneket. Sosem voltak kitűzött céljaim, de úgy érzem, keresek valamit, csak nem tudom, hogy mit. Vajon ha megtalálom, tudni fogom, hogy azt kerestem? Gimiben sem volt semmi elképzelésem arról, hogy mit kéne csinálnom. Mindig csak odáig jutottam, hogy szeretem a könyveket. Se több, se kevesebb… ennyi. Ez máig sem változott, pedig már egy éve, hogy elkezdtem az egyetemet.  Amit pedig a legjobban utálok az az, amikor megkérdezik, hogy mihez akarok kezdeni az életben. Pont, mint kiskoromban. „Mi leszel, ha nagy leszel?” - hangzott el oly sokszor a kérdés a felnőttek szájából. Lassacskán én leszek a felnőtt, és semmi változás. Ettől a kérdéstől meg már feláll a hátamon a szőr. Mégis nem teljesen mindegy nekik?! Egyáltalán mi közük van hozzá, hogy én mit akarok, és mit nem?! Aztán meg mindig azzal jönnek, hogy milyen makacs vagyok, hogy nem lehet rávenni semmire… és akkor mi van, ha az vagyok?! Az Ittetsu név jelentése különben is makacs. Édesanyám adta nekem, azt mondta azért, hogy makacsul ragaszkodjak az életemhez és az elveimhez. Aztán öt éve kiköltöztek apámmal külföldre. Nem igazán bántam, sosem volt köztünk valami nagy kötelék. Ők állandóan dolgoztak, és ha nagyritkán találkoztam is velük, nem tudtam mit mondani nekik. Szó, ami szó, elhidegültünk egymástól. Mindenesetre a név kötelez… ebben biztos vagyok. Úgyhogy tovább fogom folytatni, amibe belekezdtem, bárhol is kössek ki a végén. Csak magam találhatom meg mindazt, amire legbelül vágyom, bármi legyen is az.

   Azt hiszem, most lemegyek az edzőterembe egy kicsit – lököm el magam az ablaktól. Még úgy sem voltam ott soha, legalább megnézem magamnak. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de ha már úgysem tudok olvasni, legalább ne pocsékoljam el a drága időmet. Ha jól tudom, ilyenkor már nincsenek tesi órák, úgyhogy remélhetőleg nem találkozom össze egy idegesítő alakkal sem. Ugyan azon az útvonalon haladok végig, amin idejöttem. Az utolsó folyosónál lefordulok. Ez az egyetem még egy év után is kész labirintus. A folyosókat neonlámpák világítják be, melyek némelyike már búgva, villogva viseli az idő nyomait. Lassan lépkedek a fénnyel sárgára festett, egyébként fekete-fehér kockás köveken. Az érzésről rögtön egy regény jut az eszembe, de furcsa módon a címét már nem bírom felidézni. Ennyire fáradt lennék?

   Elérek a tornaterem ajtajához, és belesek rajta. Nincs bent senki. Hála az égnek! Elnézek jobbra. Azt hiszem ez lesz az öltöző ajtaja. Még jó, hogy van nálam melegítő. Még véletlenül maradt a táskámban, miután besegítettem egy kicsit a könyvtár leltározásába. Jó nagy por volt, az egyszer már biztos, de most legalább van mit felvennem. Benyitok az öltözőbe, és nem kicsit megdöbbenve lefagyok a küszöbnél.

   Egy fickó ott áll előttem, és épp a fölsőjét tépkedi le magáról. Na, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a pasas hátán egy hatalmas tetoválás díszeleg. Ki a halál ez? Nem. Igazából nem is akarom tudni. Az a tény sokkal inkább bizgálja az elmémet, hogy miért kell pont most itt lennie. Még csak az hiányzik, hogy egy újabb idióta kövessen lépten-nyomon. Mindenesetre a szemeim nem engedelmeskednek tudatomnak, és minduntalan a férfi hátán kötnek ki.

   Ekkor a srác leveszi a fölsőjét, és rám néz. Egy kissé megrémülök, elég ciki helyzet, ahogy rajtakapott, hogy bámulom, én meg nem akarom, hogy félreértse. Erre feleszmélve, gyorsan elkapom pillantásomat. A fenébe. A lábaim ledermedtek… Mozdulj! …Mozdulj már!!! Nagy nehezen emelem egyik végtagom a másik után, és megpróbálom visszanyerni higgadt énemet. Igen. Így már jobb. Ezzel a hidegvérrel jól tudom hárítani a tolakodó szavakat. Azért nem volt semmi, ahogy nézett. Mintha egy világ fájdalma a szemeibe lett volna rejtve. Na mindegy, most inkább én is átöltözöm, az idétlenebb lenne, ha fognám magam és elmennék.

   Ez furcsa, nem szól egy szót sem. Ilyenkor általában már mindenki kérdezgetésekbe kezd. Őszintén szólva, ennek csak örülni tudok, így nem kell megerőltetnem magam, hogy levakarjam magamról.

   Most kimegy. Én is végzek az átöltözéssel, és kilesek az ablakon. Kint fut. Akkor én bent maradok a teremben. Van itt minden féle erőfejlesztő eszköz, csak választani kell.

   Az edzés végén elég fáradtnak érzem magam, mondjuk eleve az voltam, így nincs min meglepődni. Amúgy sem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Egy zuhany viszont jólesne. Újból ellenőrzöm az ismeretlen alak hollétét. Még fut. Ez jó. Nyugisan besétálok az öltözőbe, majd ledobálva cuccaimat az abból nyíló tusolóba lépek. Isteni érzéssel tölt el, ahogy az éppen langyos víz cirógatja testem minden egyes porcikáját. Szeretek tusolni. Csak állni a csap alatt, és folyatni magamra a vizet… haah…

   Ekkor meghallom, hogy nyílik az ajtó. Na ne… ez is csak velem történhet meg. És még a ruháimat is kint vettem le… Elzárom a csapot, pár mozdulattal törölközőbe bugyolálom magam, és kimegyek. A holmimhoz lépdelve szemem sarkából látom, ahogy a pasas bámul, mint borjú az új kapura. Jesszus! Ezzel meg mi van? Inkább látni sem akarom, a gatyámért nyúlok, amikor elvesztem az egyensúlyom, és a talaj kicsúszik a talpam alól. Nagyot puffanok a földön. Ez rohadtul fáj! A számat harapom, nem akarok ordítani, így sem rózsás a helyzetem, az meg csak még jobban lealacsonyítana. Ekkor a látómezőmbe kerül egy kéz. Na, azt már nem! Nem vagyok gyenge és gyűlölöm, ha lenéznek! Elcsapom a felém nyúló kezet, és a szavak csak úgy, maguktól buknak ki a számon.

   - Nem kértem a segítségedet! – ripakodok rá. Most biztosan leharapja a fejem, de nem érdekel, tudja csak meg, hogy kivel van dolga, aztán legalább békén hagy. Csak a szemei nem tetszenek. Nem látom bennük a haragot. Erre meg tekintetét a padlónak szegezi. Mi a…

   - Bo-bocsánat… - He? A srác fogja magát, és kirohan az öltözőből. Én meg ottmaradok a földön. Még a számat is tátva felejtem. Ebbe meg mi ütött? Az ilyen mondatokra általában mindenki visszaszájal…

   …Talán túl durva voltam? Nem. Velem semmi baj. Vele van a baj. Valami baj…

   „Bo-bocsánat…” – visszhangoznak újra, meg újra fülemben szavai miközben feltápászkodom. Ezt egyáltalán nem értem. Általában jó emberismerő vagyok, de ilyen reakcióra nem számítottam. Igyekszem lenyugodni. Túlreagálom a dolgokat. De akármi is legyen a történtek oka, mi valószínűleg már úgysem találkozunk. Az elmúlt egy év során még egyszer sem láttam, talán nem is egyetemista. Egy ilyen tetoválással pláne nem… Az a tetoválás… nem tudom kiverni a fejemből… mintha beleégett volna a retinámba. Vajon látom még…? Váh… milyen hülyeségeken jár az eszem! Tényleg túl sok volt mára. Hazamegyek, jól kialszom magam, holnap pedig minden ugyanolyan lesz, mint eddig. Igen… így lesz.

Yoneda Mugoi POV

   Soha… soha többé… soha…… soha…

   Nem találkozom már vele soha. Hihetetlen, hogy még reggel is ezen gondolkodom. Elég rosszul aludtam az éjjel. Hirtelen sok volt ez egy kicsit. Nehéz kitisztítanom az agyam. De most már össze kell szednem magam. Ma is lesz egy csomó órám, és ha lemaradok, sosem fogom tudni utolérni magam. De úgy érzem, most írnom kell. Másképp nem tudom kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget. Lássuk csak. Az első óráig még van egy csomó időm. Leülök a kis íróasztalomnál, előveszem a fiókból a noteszemet, és elkezdek egy történetet. Nem számít, miről szól, csak vonja el a figyelmemet. Írok, írok, és írok… Csak úgy peregnek a percek. Néha közben be-bevillan a tegnapi srác tekintete, de igyekszem nem gondolni rá. Nem akarom látni magam előtt azt az ijedt arcot, és azt a dühödt arcot sem, és legfőképpen, nem akarom hallani a hangját.

   - Hah… - sóhajtok fel letéve a ceruzát. Ha legalább egy kicsit kedvesebb lett volna. Talán nem érezném magam ennyire nyomorultul. De nem tudok róla semmit, így nem is tehetek semmit. Bár nem is tudom, mit tehetnék. Ha visszavágnék neki, jobban érezném magam? Nem hiszem… Egyszerűen el kell felejtenem.

   Becsukom a füzetem. Elég volt.

   Bemegyek a suliba, végigülöm az óráimat, aztán hazamegyek. Ma sem történt semmi különös. Láttam azt a rengeteg boldog embert, akik önfeledten szórakoztatták egymást, ettől pedig mindig csak rosszabbul érzem magam. Azt meg már egyszerűen képtelen vagyok elviselni, amikor az „aranyos” kis párocskák egy méterre tőlem nyalják-falják egymást. Amikor pedig hallom csókjuk cuppogását, futkos hátamon a hideg. Olyan gyorsan igyekszem eltávolodni tőlük, ahogy csak tudok. Nekik meg fogalmuk sincs arról, hogy mennyi kínt kell elszenvednem miattuk. ZH-t csak a jövő héten írunk legközelebb, úgyhogy ráérek tanulni. Megint írni kezdek. Nem egy vidám történet. Másmilyet most nem is tudnék kipréselni magamból. Ilyen ez, a hangulatom irányítja a kezem.

   Nem tudom, mennyi lehet az idő, de nem is érdekel. Aztán a noteszem felett ér el az álom.

   Újabb nap, ami nem hoz semmi változást. Mit kellene tennem? Menjek oda egy csoporthoz? Áh, már mindenkinek megvan a maga baráti köre, és ha odamennék, úgy is csak le akarnának rázni, amitől megint csak én szenvednék belül. Hazafelé sétálva az eget figyelem. Néha úgy érzem, a felhők is előlem menekülnek. Nem is tudom, mikor beszélgettem utoljára normálisan valakivel. A napok összefolynak. Mint egy körforgás. Nincs vége… nincs vége… vége… vég… Vajon így ér a vég? Utam lehajtott fejjel folytatom tovább. Hát ezt írta meg nekem a sors? Nem egy szép élettörténet. „A férfi, akinek temetésére senki sem jött el”, cikkezhetnének róla az újságok, de úgysem olvasná el senki. Estére elkezd esni az eső. Ezt is beleírom a történetembe. Jó lesz, az eső úgy is komor hangulatot teremt, ez most ihletet ad. Van, aki szerint az eső begyógyítja a sebeket. Hát én ezt nem érzem. Felállok egy percre, elültem magam. Az ablakhoz lépdelek, és kibámulok a sötét semmibe. Csak a fák és házak körvonalait látom. A Holdat eltakarják a felhők. Mintha csak dézsából öntenék. A víz csíkokban folyik le az üvegen. Tükörképem halványan rám mosolyog. Na mi van? Szánalmasan festesz. Tehetetlen vagy, mint mindig. Jobb, ha beletörődsz, hogy ez sosem fog megváltozni. Egyedül érzed magad? Én tudom, hogy igen. Én leszek az egyetlen társad örökkön örökké…

Ezzel a mosoly eltűnik arcáról. Elhúzom a függönyt, és visszaülök irományomhoz. Valamikor hajnalban ébredek ismét a noteszemet szorongatva.

   A mai nap is átlagos. Utálom. És minden napot jobban utálok az előzőnél. Meddig várjak még? Hát nem volt még elég? Talán túl sokat kérek?! Az utolsó órámat ellógom, úgysincs katalógus. Csak a noteszem vár otthon, ezt jól tudom, mégis… mielőtt kinyitom az ajtót, mindig azt remélem, hogy valaki ott lesz mögötte. Még egy betörőnek is örülnék. Áhhh… megint hülyeségeken agyalok. Megint……. uh…… a sírás szorongatja torkom, ahogy ökölbeszorított kezekkel összegörnyedek az ajtónál, de egy könnycseppet sem tudok kipréselni magamból. Még sírni sem vagyok képes.

   Miért? …Miért? MÉGIS MIÉRT? …miért……?

   Kicsit lenyugodva aludni megyek. Ma az írás sem fog menni, talán majd holnap.

   És eljött a holnap. A ma. Ez holnap már tegnap lesz… mi a különbség? Semmi.

   Tanulás, írás, tanulás, írás. Ezek váltogatják egymást. Igaz, a boltba el kell mennem, de semmi kitérő. A hétvégét még jobban utálom, mint a hétköznapokat, mert még suliba sem kell mennem. Be vagyok zárva a négy fal közé. Nincs hová mennem. Mint egy kalitka. A magány kalitkája… Unom a csendet. Bekapcsolok valami depis számot. Ha valami vidámat kapcsolnék be, talán jobb kedvem lenne? Nem. Idegesítene. Most csak ez segíthet. Párnámat ölelve magamhoz keresem a válaszokat mindhiába. Mi értelme egyáltalán a létezésemnek, ha nem kellek senkinek? Erről máris elterelem gondolataimat. Anyukámnak kellek, neki tényleg… ilyenre nem szabad gondolnom. Holnap majd felhívom őt. Nem akartam, hogy észrevegye a hangulatomat, de ha nem hívom fel, ugyanúgy aggódni fog. Majd azt mondom, hogy sokat kell tanulnom (ami igaz is), ezért nem tudok vele sokat beszélni. Nem akarom, hogy ő is szomorú legyen.

   A vasárnapom is eltelik lassan. Anyával már beszéltem, igaz nem sokat. Két nap múlva ZH. Lássuk csak, miből is tanuljak. Nem egy nagy dolgozat, de azért jól kéne megírni. Áh, megvan! Erre a cetlire írtam a könyv címét, ami kell. Holnap el kell mennem a könyvtárba kivenni. Még szeretnék írni egy kicsit, aztán lefekszem, hogy holnap korán fel tudjak kelni. Hogy sok dolgom lenne? Nem mondhatnám, de kicsit több, mint szokott. Ennyi már elég ahhoz, hogy gyorsan el tudjak aludni.

   A reggeli korán kelésből persze nem lett semmi, de legalább nem volt olyan nyúzott fejem egész nap. Az óráknak most lett vége, úgyhogy a könyvtár felé indulok. Remélem bent lesz a könyv, amit keresek. Már ott is vagyok. Belépve az ajtón körbenézek. Nincsenek valami sokan, mondhatni kihalt, mint egy temető. A könyvtáros elég segítőkész, úgyhogy nem kell annyit keresgélnem… csak ne méregetne ilyen szúrós tekintettel. Mintha nem akarná elhinni, hogy egyetemista vagyok. Mindegy, csak legyünk már túl ezen is. A pasas kikeresi nekem a gépről a címet.

   - Ez a könyv olvasótermi. Sajnálom, de nem adhatom ki.

   - Óh. És másik könyvtárban nem található meg?

   - Sajnos ez az egyetlen fellelhető példány, a többit már kivették. Elég régi kiadás, így boltból sem lehet beszerezni, de ha el szeretné olvasni, itt megteheti.

   - Köszönöm. – Felelem, és elindulok az olvasóterem felé. Már csak ez hiányzott. Itt kell maradnom egy dohos könyvtárban. Na mindegy, ezt most muszáj elolvasnom. Belépek a terembe, és elkezdem keresni azt a bizonyos olvasmányt. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez a könyvtár, egészen sok könyv van benne. Szinte folyosókat alakítottak ki a polcokból. Nézem a feliratokat. Ez sem az. Elérek a terem végébe, ahol a függönyök sötétségbe burkolnak mindent. Csak egy lámpa fénye szűrődik át a polcok között. Amikor pedig a sarokra érek, jobbra fordulva földbe gyökerezik a lábam. Egy fiú ül az apró olvasólámpa mellett egy rozoga fotelba kuporodva. Most biztos csak káprázik a szemem. Ez ugyan az a gyerek, akivel az öltözőben találkoztam! Mi a fenét keres itt? Még jó, hogy ilyen elmerülten olvas, és nem látja a ledöbbent képemet. Ekkor lassan felnéz a könyvből, egyenesen rám. Elkerekednek szemei, de nem szól egy szót sem… én sem. Mit kéne most mondanom? Te jó ég, fogalmam sincs mit kéne csinálnom! Csak állok némán, és bámulom őt… ő is engem. Aztán ő visszakergeti tekintetét a könyv lapjaira. Gondolom, tudomást sem akar rólam venni. Hát persze… Elhaladok előtte, majd háttal neki megállok, mivel a mellette lévő polcon megtalálom a könyvet, amit kerestem. Éppen leemelem az irományt polcról, amikor a srác megszólal.

   - Bocsánat. - Mi van??? Moccanni sem merek. Ugye csak rosszul hallottam? Ugye csak a képzeletem volt?

   - Ne haragudj, hogy a múltkor megbántottalak. - Ez most komoly? A hangjában csak halványan, de mintha a megbánást hallanám. Erre mondanom kell valamit.

   - Semmi gond, csak rossz napom volt, ennyi. – Elég közhelyes, de jobb, mint a semmi. Erre ő nem felel semmit. És most mit csináljak? Olyan régóta szeretnék beszélgetni valakivel, erre most itt a lehetőség, és egy normális mondatot sem vagyok képes kinyögni. …Ne add fel! Gyerünk, valami csak az eszedbe jut, író vagy az istenit!

   - Öhm…… szóval…… gyakran jársz ide? – Közben úgy teszek, mintha olvasgatnék, de persze, hogy egy szón sem áll meg a tekintetem.

   - Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen, elég gyakran. - Már megint ez a lekezelő hangnem. Nem bírok rajta kiigazodni.

   - Te viszont elég ritkán jöhetsz erre, mert még egyszer sem láttalak ezen a részlegen – folytatja. Ez már túlmutat mindenen. Ez most már életem eddigi leghosszabb beszélgetése, amit egy idegennel folytattam. Már tisztára zavarban vagyok, de igyekszem leplezni.

   - Na igen, nem szoktam túl sokat olvasni. He-he… - Na, ez nagyon béna volt. Most már analfabétának is nézhet.

   - Értem… - Ne, inkább ne értsd…! Hajjj… Oké, most megint én jövök.

   - Akkor, gondolom, szeretsz olvasni, igaz?

   - Mondhatni igen.

   - Nekem ezt a könyvet kell kiolvasnom – fordulok meg, és mosolyogva mutatom neki a vaskos kötetet. Ő ránéz, de semmi érzelmet nem mutat. Ettől megint ideges lettem.

   - Izé… öhm… nem bánod, ha melléd ülök?

   - Amíg csendben maradsz, nem. - Némán bólintok, mellételepedek egy másik fotelba, miközben olyan öröm terjed szét bensőmben, amit talán még sohasem éreztem. Nem valami barátságos egyén, de most mindenki másnál kedvesebbnek érzem.

   Ahogy itt ülök, minden olyan békés. Most egyáltalán nem zavar a csend, sőt, élvezem. Nem vagyok egyedül. Valaki megtűr a közelében. Nem akarom, hogy megharagudjon rám, ezért inkább végig csendben maradok, és amúgy is végeznem kell a könyvvel minél hamarabb, ezért igyekszem koncentrálni. Azért néha oldalra sandítok, hogy tényleg ott ül-e még mellettem. Még meg is csípem magam, hogy nem csak álmodom-e. De nem. Ez a valóság.

   Végül záróráig maradunk mind a ketten. A könyvet sajna nem tudtam befejezni, de még van rá egy napom, úgyhogy holnap is benézek majd. Szerettem volna elköszönni a sráctól, de mire visszatettem a könyvet a helyére, ő már szó nélkül eltűnt. Ez egy picit elszomorított, de a boldogságomat nem tudta elűzni, így vígan sétáltam hazafelé. Most mintha még a felhők is egyhelyben lebegnének. Szeretném még látni azt a fiút. Tényleg, még a nevét sem kérdeztem meg. De azt mondta gyakran jár a könyvtárba, így legalább tudom, hol keressem.

   Ma már nem írok. Az ilyesmit emészteni kell. Bebújva a takaró alá újra, meg újra lejátszom a történteket. Néhány résznél megállítom, majd visszatekerem, és kezdem elölről. Ez azonban nem tart sokáig, mert az álommanók ma különösen gyorsan hintenek álmot bágyadt pilláimra.

Nincs hozzászólás.