Kegyetlen makacsság 3. fejezet

Yoneda Mugoi POV

   Gyerünk, gyorsan… minél előbb ott akarok lenni. Már alig várom, hogy újra találkozhassak vele. Csak úgy süvít utánam a szél, ahogy végigszáguldok a folyosón. Látni akarom… látni akarom azt az embert, aki feledtetheti velem a gyötrelmes egyedüllét érzését. Ma megpróbálok vele még többet beszélgetni. Olyan jó lenne végre találni egy barátot!

   Mindjárt ott vagyok. Valamiféle különös mosoly jelent meg tegnap az arcomon, ami mostanáig nem tűnt el. Furcsa érzés ez, nem is tudom szavakba önteni.

   Nyitva van, tökéletes. Besuhanok az ajtón, köszönök a könyvtárosnak, és nagy léptekkel galoppozok az olvasóterem felé. Mindjárt… mindjárt. A polcokhoz érve lelassítok egy kicsit. Mégiscsak furcsán hatna, ha hirtelen, kicsapongó örömömmel felbukkannék előtte, és úgy kezelném, mintha már kiskorunk óta ismernénk egymást.

   Érdekes… most világos van. Úgy látom nincs elhúzva a függöny. Biztosan zavarja a sötétség. Már csak pár pillanat, és ott lesz. Igen, érzem… A sarok előtti utolsó lépésnél oda sem merek nézni. Becsukom szemeimet, majd amikor lassan kinyitom őket, sehol senki. Hol van a fiú? Valami könyvért ment volna? Elnézek a többi könyvespolc között, de ott sem látom. Tehát nincs itt. Erre is számítanom kellett volna, de már annyira beleéltem magam, hogy eszembe sem jutott, hogy talán valami más elfoglaltsága van. Szomorkásan leveszem a polcról a tegnapi könyvet. Még egyszer körbenézek, hátha csak nem vettem észre, de teljesen egyedül vagyok. Nincs mit tenni, ezt akkor is el kell olvasnom. Leülök a fotelba és nekikezdek falni az oldalakat.

   Az órák csak telnek felettem. az elején azt hittem, hogy még biztosan benéz később, de most már kezdek kételkedni benne. 3 óra múlva bezár a könyvtár. Nekem még van pár fejezet hátra a könyvből, de már nagyon álmos vagyok, így lassabban haladok. A sorok kezdenek összefolyni előttem. Már nem tudom nyitva tartani szemeimet. Aludni akarok… aludni…

   - Hé! Hallasz?! – Valaki engem szólít.

   - Hééé! – Ki az?

   - Ébredj már a fenébe is! – A vállamnál fogva rángat.

   - Hee…? Elaludtam volna? – Álmosan megdörzsölöm pilláimat.

   - De el ám! Már záróra van, szedd össze a holmidat, és menj haza! – Ismerős nekem ez a hang… nem lehet! Gyorsan felnézek, és nem tévedtem. Ő az.

   Háttal áll nekem, elmenni készül. Mikor jött ő ide? Hogyhogy nem vettem észre? Mindegy, most gyorsan mondanom kéne valamit, mielőtt még elmegy!

   - Öhm… köszönöm, hogy felébresztettél! – Erre ő csak int egyet a kezével, és lassan sétál tovább. Ne már, hol lesz az elképzelt nagy beszélgetésem?! Ez így nem jó, de hát mit tehetnék, ha nem akar szóba elegyedni velem. Búsan lehorgasztom fejem, és tekintetem rávetődik a kezemben lévő könyvre, mire felpattanok helyemről.

   - Na neee! Még nem tudtam kiolvasni! És holnap már ZH! Hogy lehetek ilyen hülye! – Legszívesebben a falhoz döngölném a fejemet, de kifakadásomra látom, hogy a srác megáll, és félrefordítja a tekintetét. Nem néz rám, az arcát sem látom, így nem tudnám megmondani, mire gondol, de ekkor megszólal.

   - Nekem megvan az a könyv. Ha akarod, nálam elolvashatod. - Most egy kicsit megdöbbentem. Csak állok, és elkerekedett szemekkel nézek. Nem úgy néz ki, mint aki viccel.

   - Nos? Jössz, vagy nem? – Most mit tegyek? Ilyenre még sosem volt példa! Persze, hogy szeretnék vele menni, de…

   - Nem szeretnék a terhedre lenni, igazán nem szükséges…

   - Azt mondtad, holnap ZH-t írsz abból az anyagból, tehát meg kell tanulnod. Vagy talán ennyire nem érdekel, hogy hogyan sikerül majd?

   - Nem… én csak… - Erre mégis mit mondhatnék…

   - Gyere, ha olyan csendben leszel, mint tegnap, nem fogsz zavarni. – Ekkor látom, hogy valami hamis mosoly jelenik meg a szája sarkában. Mégis mire gondol? Mindenesetre sosem utasítanék vissza egy ilyen lehetőséget, úgyhogy gyorsan visszateszem a könyvet a helyére, és táskámmal a kezemben utána loholok. Már a könyvtárból is kiért. Elfutok a könyvtáros mellett, mire az motyog valamit az orra alatt, de nem is figyelek rá, gondolataimat csak a szemem előtt lévő személy foglalja le. Gyorsan lépdel előttem, alig bírok lépést tartani vele. Csak tudnám, hova siet ennyire. Egyikünk sem szól semmit. Így szeljük keresztül az utcákat. Kezd sötétedni, az éjszakák még hűvösek kissé, de már érezni azt az igazi tavaszi frissességet, ami ilyenkor terjeng a levegőben. Tényleg, most hogy belegondolok, a lakására megyünk. Látni fogom, hol éli mindennapjait. Ez nagyon izgalmas! Vajon messzire lakik? Várjunk csak, és mi van, ha nem is egyedül él? Jézusom, mi lesz, ha ott találom a szüleit, vagy a barátnőjét? Az még rosszabb lenne. Kizárt, hogy egyedül éljen, túl figyelmes ahhoz. Ráadásul biztosan csak úgy tapadnak rá a csajok, ez már csak a megjelenéséből is látszik. Nem akarok bekavarni a magánéletébe. Ha találkoznék a családjával, biztosan leszidnák, hogy ilyen alakokkal barátkozik, ha pedig bárki más meglátna mellette, tutira megijedne tőlem, és tőle is elkezdenének távolságot tartani, azt pedig semmiképp sem szeretném. Talán beszélnem kellene neki erről.

   - Megérkeztünk. – Huh? Itt lakik? Ez egy hatalmas ház! Na ne már! Ki ez a gazdag kölyök? Most már biztos, hogy nem egyedül lakik ebben az óriási házban. Kinyitja a kaput, és belép rajta.

   - Gyere! - Lesütöm szemeimet.

   - Én tényleg nem akarok zavarni…

   - Megmondtam, hogy nem zavarsz, gyere már! – Erre nem mondok semmit, csak a számat harapom.

   - Most meg mi bajod van? – Erre már ő is leengedi karjait, szembefordul velem, és értetlenül néz.

   - Megkérdezhetem, hogy kikkel élsz együtt?

   - Miért érdekel? – válaszolja lekezelő hangnemben.

   - Csak mert… tényleg nem szeretnék gondot okozni neked, és… - Nem bírom kimondani a lényeget.

   - Na idefigyelj, ha én azt mondom, nem zavarsz, akkor nem zavarsz, ha meg annyira nem akarsz bejönni, akkor ne vesztegesd az időmet, és húzz el! Nem kell magadra kényszerítened a társaságomat! – Most mérges… pedig én nem ezt akartam…

   - Félreértesz…

   - Mégis mit értenék félre?! – Csak állok vele szemben, lesütött szemekkel… nem jönnek szavak a számra, legszívesebben elbőgném magam, mint egy kislány. Szinte gyilkos ez a csend, mintha még a levegő is megdermedt volna. Ekkor ő közelebb lép hozzám, megfogja a kezem, és maga után húz.

   - Hé! Mit…? Várj…! – Keresztülvonszol a hatalmas sötétségbe borult kerten. Itt már nincs világítás. Nem értem én ezt az egészet. A garázsnál megállunk.

   - Miért hoztál ide? – kérdezem kissé félve. Ő nem felel. Ez kezd egy kicsit félelmetessé válni. Előhorgássza táskájából a kulcsot, és kinyitja a garázs ajtaját.

   - Menj csak be! – Ez… Tátott szájjal nézek.

   - Menj már! – lökdös befelé két kezével. Ez a hely olyan, mint egy hatalmas könyvtár, vagy inkább könyvraktár. Mindenhol hatalmas könyvkupacok hevernek, körös-körül irományokkal teli polcokkal. Hány meglepetéssel szolgál még ez a srác?

   - Itt lakom, érezd otthon magad! – Hogyan? ….Neeem, biztosan csak félreértettem.

   - Nem semmi, mennyi könyved van! Akkor, ideadnád azt a bizonyos darabot? Elolvasom a maradékot, aztán megyek is haza. Nem kell itt maradnod, nyugodtan felmehetsz a szobádba!

   - Miről beszélsz? Most mondtam, hogy itt lakom.

   - He?

   - Ne nézz már így, mit nem értesz azon, hogy ez a szobám?

   - Na de, az a ház…

   - Ott laknak azok, akiktől bérelem ezt a garázst. Persze, ha nem megfelelő az ízlésednek, bármikor távozhatsz. – mondja kicsit elkomorodott arccal.

   - Nem, nagyon jó kis hely ez, csak meglepődtem egy picit.

   - Nem erre számítottál, mi?

   - Nem úgy értem… ahhh… - Miért nem tudom normálisan elmondani, amit szeretnék? Közben ő kutakodni kezd a könyvek között, állítom, hogy kívülről tudja az összes címét, és mindet kiolvasta már.

   - Á, meg is van!

   - Tessék? – Egy kicsit elméláztam.

   - A könyv, amit kértél. Keress magadnak egy szimpatikus helyet, és huppanj le.

   - Ahh, köszönöm! – Hála az égnek, nem dobott ki! Ő most félrepakol pár könyvet, és leül egy takarókkal borított matracra.

   - Ez az ágyad?

   - Talán valami bajod van vele?

   - Nem, dehogyis, bocsánat… nem vagyok túl jó az emberekkel való kommunikációban, ezért kérlek, ne légy mérges rám, ha néha ostobaságokat beszélek.

   - Ha-hah! Ritka őszinte vagy, tudtad? – Nahát, mosolyog!

   - Ez nem vicces, én komolyan mondtam… - Egy kicsit duzzogósra sikerült a válasz, de most már mindegy.

   - Jól van na, ne szívd mellre, inkább kezdj neki olvasni, nekem is tanulnom kell még. – Igaz is, még a könyvtárban említette, hogy legyek csendben. Leülök egy babzsák fotelre, és elkezdem olvasni a könyvet. Ő már tanul is. Ezek szerint még sem lakik itt más. Ezen most nagyon meglepődtem. Oh, a nevét még mindig nem tudom, pedig ideje lenne bemutatkoznunk egymásnak, ha már a lakásába is beengedett. Várjunk csak… Ha most bemutatkoznék… páros lábbal rugdalna ki, mint bárki más. A fenébe, talán csak azért tűr meg maga mellett, mert nem tudja, hogy hívnak. Nem akarom, hogy ez megváltozzon, de hazudni sem akarok neki. Váááh! Ez nem lehet igaz, most mit tegyek? Tudtam, hogy nehéz barátokat szerezni, na de ennyire! Mindegy, jobb, ha most az olvasásra koncentrálok, különben sosem végzek…

   Jó pár óra eltelhetett már, de nem tudom mennyi az idő, mert nem hoztam magammal órát, itt pedig egyet sem látok. Mindjárt leragadnak a szemeim. Az utolsó oldalt is végigszenvedem végre. Megkönnyebbülve becsukom a könyvet. A srác most oldalra fordulva fekszik. Azt hiszem, megkérdezem tőle, mennyi az idő, aztán elmegyek. Felállok, és odalépdelek az ágyához.

   - Bocsi, megkérdezhetem, hogy… - Csak most látom, hogy alszik, méghozzá a könyvét szorongatva. Milyen ismerős jelenet… De elég hűvös van itt, ha nem takarózik be, meg fog fázni. Felébresszem? Biztosan nem örülne neki. Áh, ott egy takaró. Szép lassan betakargatom. Így már jobb. Ez a srác mindig megmosolyogtat. Mennem kellene. De hogy menjek ki? Az ajtó igencsak rozsdás már, és hangosan nyekereg. De ha nem megyek ki, itt kell maradnom. Ha viszont kimegyek, biztosan felébred. Kezemet a homlokomra csapom. Akkor mégis mi legyen?! Nincs más választásom, maradok. Leülök az ágy mellé, és bebugyolálom magam egy másik takaróba. Karjaimat az ágyra teszem, fejemet pedig rájuk hajtom. Egy kicsit még nézegetem a srác arcát. Milyen békésen alszik. Olyan szép, mint egy lány. Kedvem lenne elsimítani az útból lágyan arcába omló tincseit…. Váh! Hogy jutnak ilyen marhaságok az eszembe, te jó ég! A fáradtság mindig hülyét csinál belőlem…

Lassan elnyom az álom.

   Madárcsicsergésre ébredek. Amikor felnézek, az ágy már üres. A szobában finom illat terjeng. Körbenézek, és látom, ahogy a srác egy elkülönített kis térrészből kialakított konyhában ténykedik. Elindulok felé, amikor észrevesz.

   - Áh! Felébredtél?

   - Mhm. – Bólogatok kissé megszeppenve.

   - Jócskán megleptél, amikor reggel magam mellett találtalak.

   - Bocsánat. Csak nem akartalak felébreszteni, és…

   - Nem kell magyarázkodnod – vág a szavamba. – Gyere, készítettem reggelit, már biztosan megéheztél. – Furcsa… most valahogy olyan kedves. Elég gyakran vannak hangulatváltozásai. Ez az éne azért jobban tetszik. Szavai már-már melengetik szívemet. Leülök mellé a kis asztalkához.

   - És…? Mi a neved?

   - A nevem? – Jaj ne… nem akarom, hogy tudja. Nem merek a ránézni. De mit csináljak, ha egyszer megkérdezte?

   - Valami baj van?

   - Eh. Nem… nincs semmi… baj.

   - Akkor, miért nem válaszolsz?

   - Hogy miért… öh… miért is…? – Hirtelen rácsap az asztalra, mire felnézek. Igencsak haragos képet vág, és egyenesen a szemembe néz, amitől kiráz a hideg.

   - Azt hittem, te normálisabb vagy, mint az a sok ostoba az egyetemen, de úgy látom tévedtem, még náluk is rosszabb vagy. Nem is érdekel, hogy ki vagyok. Csak kihasználtál, mint mindenki más… egy könyv miatt… - Tekintete az asztalra vándorol, látom, ahogy fogait összeszorítja.

   - Jobb, ha most elmész - folytatja.

   - Nem… én… kérlek, hallgass meg!

   - Nincs mit meghallgatnom. Kifelé!

   - De én csak…

   - KIFELÉ! – Ezt már nem bírom. Nem bírom! Fogom a táskámat, és meg sem állok hazáig. Én nem akartam, hogy ez történjen! Minden az én hibám. Miért nem tudtam neki elmagyarázni? Sohasem lesz még egy ilyen lehetőségem. Hiába próbálkozom, újra és újra, mindig elbukom… Ágyamra ülve kezeimbe temetem arcomat. Könnyeim kibuggyannak, és megállíthatatlanul potyogni kezdenek. Nem tudom abbahagyni a sírást. Miért vagyok ilyen gyenge? Másnak ez semmiség lenne, nekem mégis, mintha egy világ dőlne össze.

   Az egész napomat otthon töltöm, a ZH-t sem írom meg. Lesz még egy pót ZH, majd arra elmegyek. Most nem tud érdekelni semmi és senki, kivéve egy embert, akinek még a nevét sem tudom. Folyton rá gondolok, és a szívem minduntalanszor összeszorul. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Pedig ennyi volt, nincs tovább, látni sem akar. Minek is álltattam magam! Csak fekszem az ágyamon, és itatom az egereket… megállás nélkül…