Kegyetlen makacsság 5. fejezet

Yoneda Mugoi POV

   Igen furcsa dolog történt velem tegnap. Éppen az egyik bárban ültem iszogatva, amikor valaki megveregette a vállamat. Nagyon meglepődtem, főleg, hogy az illető annak a fiúnak a barátja, akinél a múltkor jártam. Már lemondtam róla, hogy valaha is újra láthatom. Félve ugyan, de elfogadtam a fiú meghívását. A szőke srácot egyébként Inakának hívják. Nagyon kedves, és nyílt… még a nevem hallatán sem ijedt meg, sőt megkérdezte, hogy Mugoinak szólíthat-e. Egyszerre öntött el a zavartság és a boldogság. Az emberek néha olyan apró dolgoknak tudnak örülni a leginkább, amit mások észre sem vesznek… Hát, én is így voltam ezzel. Ha jól értettem az eddig ismeretlen fiú neve Aida Ittetsu. Nehezen kiismerhető, de azt hiszem jó ember. Inakával folyton civakodnak, de ha jól sejtem nagyon is kedvelik egymást. Amikor megfordult a fejemben, hogy ők talán… a barátságnál is mélyebb kapcsolatban vannak, eléggé meglepődtem. Mindenesetre nem akartam őket zavarni, így még a garázsban is inkább csak csendben figyeltem őket. Bár talán csak egy felesleges harmadik voltam, mégis jól éreztem magam a társaságukban. Másnap reggel aztán Inakával együtt távoztam, és mikor külön váltunk, megbeszéltük, hogy találkozunk az egyetemen az óráink után. Egészen addig a pillanatig még gondolni sem mertem volna, hogy valaha is ilyen emberrel találkozom. Mivel még bőven volt időm az órám kezdetéig, így hazamentem. Csak ekkor vettem észre, hogy nem is a saját ruháimban vagyok. Gyorsan kimostam őket, majd mire be is vasaltam a melegítőt, már mehettem is a suliba.

   Most itt állok a folyosón a 330-as terem előtt, és Inakára várok. Elvileg itt van órája éppen. Bár nem beszéltük meg, de remélem Aida-sannal is találkozom ma, hogy visszaadhassam neki, amit kölcsön kaptam tőle. Áh, már éppen nyílik is az ajtó. Huh… jó sokan látogatják az órát. Nem látom Inakát. Remélem, nem kerüljük el egymást ebben a tömegben. Már-már kígyószerűen nyújtogatom a nyakamat, amikor meghallom a hangját.

   - Mugoi! – Azután feltűnik a tömegben egy integető kéz, meg az ismerős, bozontos, szőke hajkorona. Végre. Elindulok felé, amikor meglátom mellette Aida-sant is. Ah… ő is itt van? Jaj nekem, arra nem számítottam, hogy máris beszélnem kell vele! Erre még nem készültem fel lelkileg!!! Egyre nehezebbeket lépek feléjük, de végül csak sikerül valahogy odaérnem.

   - Tessék! – nyomom hirtelen Aida-sanhoz szatyromat a melegítőjével.

   - Ez nem volt túl illedelmes. Legalább egy köszönömöt kinyöghettél volna. – A fenébe, igaza van! Idegességemben még köszönni is elfelejtettem, nemhogy megköszönni!

   - Bo-bocsánat… - nézek fel rá, de rögtön el is kapom tekintetemet. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Nem akarom, hogy ezért megutáljon!

   - Ki-… kimostam neked… Nagyon szépen köszönöm! – hadarom a végét mélyen meghajolva előtte. Aida-san nem felel semmit… Biztos mérges… megint el fog küldeni… és… - Szinte pánikszerű roham zajlik le bennem néhány másodperc leforgása alatt, amíg Inaka közbe nem szól.

   - Minek hajlongasz ennyire? Aki így bánik másokkal, nem érdemel ennyit! – Meglepődve nézek rá, miközben felegyenesedek. A fiú széles mosollyal húzogatja Aida-san arcán a bőrt, aki pedig összeráncolt szemöldökével elüti Inaka kezét.

   - Fejezd ezt be! – Csak nézem, ahogy a tegnapiakhoz hasonló szócsatákat vívnak egymással. Szinte már olyan, mintha ők…

   - Ti jártok? – bukik ki a számon óvatlanul.

   - Igen! - Nem! – kiabálják egyszerre ellentétes válaszaikat. Ezután újabb szópárbaj következik, én meg átkozom a hülye egyenességemet, ami zavartságomban szokott rám törni. Annyiból azért hasznos volt, hogy jobban megértsem a kettejük kapcsolatát. Aida-san azt mondta nem járnak. Persze nem zárható ki annak az esélye, hogy hazudott, de „miért feltételezzek bárkiről is ilyesmit” alapon azt gondolom, hogy igaza van. Bár Inaka ennek az ellenkezőjét állítja, de ha a személyiségi jegyeit veszem, valószínűleg csak viccelt, vagy legalábbis túlzott. Ez a vitára is magyarázatot adna. Mondjuk, őszintén szólva, a legvalószínűbb az, hogy Inakának nagyon is tetszik Aida-san… elvégre egy férfi sem állítana olyasmit, hogy jár valakivel, ha nem vonzódna hozzá. Így egy kicsit kívülállónak érzem magam harmadikként, de örülök, hogy maguk közé fogadtak. Vagy korai lenne még ezt gondolnom?

   - Fiúk, mit szólnátok egy délutáni majong partihoz? – Hozakodik elő ötletével Inaka. Szívem máris hangos dobogásba kezd, már-már attól félek, ők is meghallják.

   - Ez nagyon jól… - mondanám, de Aida-san megelőz.

   - Inaka… szerinted én ráérek ilyesmire? A tegnapi napom is a semmivel telt el miattad! Nem fogom gyermeteg játékokra pazarolni az időmet! – Ő nem akarja… De, Inaka olyan boldogan hívta el…

   - Inaka, én szívesen majongozok veled, ha akarod – mondom a lelombozott fiúnak, mire egy kissé keserédes mosollyal válaszol.

   - Hagyd, ha ő nem jön, értelme sincsen. – Inaka elköszön, és távozik. Most már egészen biztos, hogy szereti Aida-sant! Ránézek a maga előtt összefont karokkal falnak támaszkodó srácra, amikor ráeszmélek, hogy most egyedül maradtam vele. A pulzusom azonnal megemelkedik, csupán a gondolattól, hogy valakivel kettesben vagyok. Érzem, ahogy elönt a víz… Valamit mondanom kell!

   - Szerintem megbántottad – vágom hozzá. Áááá, ez meg honnan jött??? A francba, ezzel megint magamra haragítottam!

   - Lehet – feleli röviden. Na, ezt semmiképp sem nevezném könnyed beszélgetésnek, de valahogy meg kell próbálnom természetesen viselkedni. Most, hogy végre van valaki, aki elfogad a nevemmel együtt… nem hagyhatom csak úgy, hogy ez kárba vesszen!

   - Nem akarsz utána menni?

   - Nem – indul el a lépcső felé. Utánaszaladok.

   - De hát barátok vagytok, nem?

   - Csak ő tartja magát annak, de ehhez neked semmi közöd. – Hogy mondhat ilyet?!

   - Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ő is egy érző ember! Sőt, sokkal rendesebb, mint azt hinnéd! – emelem fel a hangom. Nem felel semmit, csak vonul lefelé a lépcsőn. Ettől kissé bepöccenek, és megragadom a karját.

   - Várj már! – Ő dühösen fordul felém, hogy kirángassa magát szorításomból, de a nagy igyekezetben felbukik, és magával ránt engem is. Hála a gyors reflexeimnek, a korlát után nyúlok, és épp időben elkapom azt, így meg tudom tartani magunkat. Huh… ennek majdnem rossz vége lett… Mintha még az idő is megállt volna, most meg… nem merek megmozdulni. Azt hiszem, Aida-san még nálam is jobban meg van szeppenve, mert csak a bordái szapora mozgását érzékelem mellkasomon, ahogy hozzám simul. Egészen könnyű teste van, pedig nem az a túl vékony alkat… viszont a dereka… milyen karcsú… Gondolatmenetemet csak a hangja zavarja meg.

   - E-… eressz el!

   - Ah… Igen. – Furcsa, de ahogy csak rá figyeltem… mintha egy pillanatra… valahogy elmúlt volna a zavarom. Lassan, a korlátba kapaszkodva egyenesedem fel vele együtt, majd elengedem.

   - Nem ütötted meg magad? – Aida-san idegesebbnek tűnik, mint volt… bár nem látszik mérgesnek, inkább… mintha zavarban lenne a közelségemtől. Talán azért, mert a férfiakhoz vonzódik… Én eddig csak a nőkre néztem „úgy”, szóval nem igazán tudom, mi zajlik le benne, de remélem nem fél attól, hogy előítéleteim vannak vele szemben. Tényleg, mi van, ha csak azért mondta, hogy nem járnak Inakával, mert félt, hogy mit szólnék hozzá? Akkor az én hibám, hogy összevesztek? De én nem akarok közéjük állni!

   - Semmi bajom! – porolja le ruháját, újból magára erőltetve a higgadtság álcáját. Furcsa egy fiú.

   - Akarsz… inni egy kávét? – Ezt most komolyan kérdezte? De azt mondta Inakának, hogy nem ér rá… vagy az is csak a vitájuk miatt volt…? Vagyis… miattam…? Ez rosszabb, mint először gondoltam. Azt hiszem, erről beszélnem kellene vele… de hogyan?

   Megint kezd elönteni a nyugtalanság… Inakával ilyesmit nem éreztem. Vele sokkal könnyebb beszélgetni. Mondjuk, ő akkor is beszél, ha nem kérdezik, és elég, ha csak hallgatom… Aida-sannal ez sokkal nehezebb!

   Az érzelmek valószínűleg sorban kiülhetnek az arcomra, mivel Aida-san egyre zavartabban néz rám.

   - Csak… hogy megköszönjem az előbbit… - Gyorsan kontrollálom magam, és rámosolygok.

   - Rendben. –  A közös kávézás jó lehetőség lenne, hogy jobban megismerjem.  Szépen lesétálunk az egyetem büféjéhez, de sajnos zárva van. Aida-san idegesen tördeli ujjait.

   - Akkor… esetleg eljöhetnél hozzám… otthon van kávém.

   - Nem kell meghívnod, ha nem akarsz – mondom neki őszintén.

   - De, nem akarok tartozni neked… az borzalmas lenne! – Nem igazán értem, miért mondja ezt, de inkább ráhagyom, és követem a kijárat felé. Ahogy kilépünk az ajtón elénk tárul a vastag esőfüggöny, ami homályba taszítja az utcát. Na, ez se a legjobbkor jött.

   - Hoztál esernyőt? – kérdezem.

   - N-nem…

   - Az jó, mert én se. – Egy hirtelen ötlettől vezérelve leveszem a dzsekimet, és a fejünk fölé terítem.

   - Mit csinálsz? – kérdezi kissé elhúzódva tőlem, de magamhoz vonom.

   - Fussunk!

   - Mi? – kérdi kiáltva, de már húzom is magammal, hogy átgázoljunk a zuhogó esőn.

   - Te nem vagy normális – állapítja meg Aida-san menet közben.

   - Lehet – válaszolok nemes egyszerűséggel, ahogyan azt ő is tette nemrég, majd akaratlanul is elnevetem magam, mire ő is halk kacagásba kezd. Milyen őszintén tud nevetni… Talán nem is olyan rossz ez a zuhé…

   Pocsolyát pocsolya követ, és mire a garázshoz érünk, csurom vizesek vagyunk. A dzsekim épp csak annyit ért, hogy a hajunkból nem csöpög a víz. Gyorsan megszabadulunk a cipőnktől, majd Aida-san előtúr két törölközőt, és az egyiket nekem dobja.

   - Törölközz meg! Mindjárt keresek valami száraz ruhát is. Illetve, ha gondolod, le is tusolhatsz.

   - Tényleg nem lenne gond? – kérdezem kissé bátortalanul.

   - Miért lenne?

   - Akkor… köszönöm! – Amíg Aida-san előhúz egy boxert és egy melegítőt a részemre, megtörlöm a lábamat, hogy ne tapicskáljak mindent össze, a ruhákért. Meglepetésemre a melegítő csak egy alsó részből áll…

   - Öhm… izé… pólót is kaphatnék? Az enyém elázott, és eléggé lehűlt a levegő… - mondom picit szégyellve magam, hogy talán túl sokat kérek, majd, mint egy uzsorás tartom a kezem. Aida-san félrenézve válaszol.

   - Sajnálom, de nincs elég tiszta pólóm… nekem is azt kell felvennem, amit visszahoztál... – Most szégyelli magát?

   - Semmi gond, megleszek így is. Majd megvárom, hogy megszáradjon a sajátom, és abban megyek haza.

   - Megőrültél?! – néz fel hirtelen. - Ebben az időben akarsz hazamenni? Estére már óriási vihart mondtak! – Na, ezzel most megint meglepett. Itt marasztal?

   - Ebben az esetben köszönöm, hogy vendégül látsz egy újabb estére! – mondom, és immáron váltásruhával a kezemben bevonulok a fürdőbe. Mindig meglep ennek a srácnak a kedvessége… talán mert a nap nagy részében mogorván viselkedik. Gyorsan lemosakszom, megtörölközöm, majd belebújok a kölcsönkapott alsóba. Amint belépek a szobába, meglátom Aida-sant az ágyon ülve, ahogy furcsán méreget.

   - Valami gond van? – kérdezem, mire hangosan beszívja a levegőt.

   - Nem, nincs semmi, én is megfürdök – mondja, és már el is tűnik mögöttem. Amíg ő tusol, én megvetem magamnak az ágyat… vagyis leterítek egy plédet a földre. Ha ez így fog menni, előbb-utóbb meg fog fájdulni a nyakam. Na mindegy, igazán nem panaszkodhatom, elvégre befogadott éjszakára. Aida-san is hamar végez a fürdőben, és rögtön az ágyba veti magát egy könyvvel a kezében.

   - Te még nem alszol?

   - Hmmm…? Ja, még nem… ebből még el szeretnék olvasni pár fejezetet.

   - A-akkor… jó éjt!

   - Jó éjt! – feleli közömbösen. Én lefekszem háttal neki, félig magamra húzva egy másik plédet. Egy kis ideig mozdulatlanul fekszem, próbálnék elaludni, de zavar a lámpa fénye. Megfordulok a másik oldalamra, és épp csak kinyitom a szemem, mikor megpillantom, hogy Aida-san… elmélázva bámul… és nem is akárhogy… az a tekintet…! Mikor észreveszi magát, meg engem, szemei kikerekednek, és meredten pislog rám. Na, ne… azt ne mondd, hogy tetszem neki! Zavarában leteszi az éjjeli szekrényre a könyvét, és hiper-szuper gyorsan elfordulva betakarózik. Szégyelli magát? Ezt nem tudom annyiban hagyni! Egy lendülettel Aida-san fölött termek, mire ő ijedten feszíti mellkasomnak tenyereit.

   - Mit művelsz? Szállj le rólam!! – kiabálja, miközben ütögetni kezd ökleivel.

   - Miért néztél?

   - Hogy??? – Mélyen a szemébe fúrom tekintetem, látom, mennyire zavarban van, viszont… milyen szép szemei vannak! De hé, miért gondolok én ilyesmire?

   - Én… nem néztelek!

   - Miért hazudsz? – hajolok közelebb hozzá. - Nem kellene szégyellned magad előttem.

   - Te… te meleg vagy?! – hallom kissé kétségbeesett hangját. Meg kell neki mutatnom, hogy előttem nem kell titkolóznia! Miért néz így…? Most olyan törékenynek látszik…

   - Én nem, de te igen… ugye? – Mielőtt bármit is válaszolhatna, ajkaira hajolok, és egészen lágyan megcsókolom. Úgy fél perc dermedt csend után egy hatalmas ütést érzek oldalamon, ahogy Aida-san lelök magáról. Azután már csak azt veszem észre, hogy egyedül fekszem az ágyon, Aida-san pedig zihálva, szája elé emelt karral áll az ágy mellett.

   - Ne érj hozzám soha többé! – mondja, nekem pedig eszembe jut valami.

   - Sajnálom… Inaka miatt, igaz? – ülök fel. Úgy látom, meglepődött rajta, hogy rájöttem…

   - Nem!!! – vágja hozzám az öklével együtt. - Mégis hogy képzeled?! Én nem vagyok meleg!!! – Ezt most már nem értem… Lassan emelem rá szemeimet.

   - Miért hazudsz? – kérdezem halkan fájó arcomat simogatva.

   - Én nem vagyok meleg!!! – ismétli meg most már kétségbeesetten. Másra nem tudok gondolni, csak hogy biztosan sokan bántották már szexuális hovatartozása miatt. Megragadom a karját, és magamhoz rántom, hogy ölembe üljön, majd magamhoz ölelem.

   - Ne haragudj, nem fogok erről beszélni senkinek, mellettem legyél csak önmagad, jó?

   - Olyan vagy, mint Inaka!! – próbál eltaszítani magától. Mint Inaka… ezt hogy érti? - Én csak vissza akartam fizetni, hogy megmentettél, te pedig kihasználod ezt!

   - Eszem ágában sincs kihasználni téged, és nem kellene azt gondolnod, hogy bármivel is tartozol nekem! Az csak természetes, hogy segítek neked!

   - Nem, nem természetes!!! – Még mindig kapálózik, ezért szorosabbra veszem ölelésemet, azonban ezzel a mozdulattal egy időben megérzem férfiasságát, melyet most csak két vékony anyag választ el bőröm érintésétől. Hirtelen elönt a pír, talán túl messzire mentem, egy meleg számára, ez már biztosan sok volt…

   - Te… öhm… kemény vagy…

   - Ne-nem vagyok! – mondja zavartan. A francba, most mi ez a bizsergető érzés…? Áááá… el kell engednem most rögtön!!! Olyan gyorsan pattanok fel mellőle, amilyen gyorsan csak tudok, és most én állok égő képpel az ágy mellett. A ráeszmélés a tényre, hogy egy férfi közelsége elkezdett felizgatni, jócskán lehűtött, Aida-san pedig nem is mer a szemembe nézni. Gyorsan mondanom kell valamit!

   - Bo-bocsánat… - Még mindig nem néz rám. - Nem is tudom, mi ütött belém, nem szoktam így viselkedni… - Miért nem mond semmit? Percekig néma csendbe burkolózva állok előtte, mikor megszólal.

   - Feküdj le aludni. – Mi? Nem hiszem el, hogy csak ennyi a hozzáfűzni valója! Én ezt nem értem…

   - Nem haragszol? – kérdezem halkan. Az a dühös, szikrázó pillantás, amit kapok cserébe, szinte megrémiszt. Megint hülye voltam. Gondolom, csak jóindulatból nem rúg ki az éjszaka közepén. Szó nélkül fekszem le, és fordulok háttal az ágynak, és vele együtt Aida-sannak, aki a villanyt leoltva maga is lefekszik. Még mindig az előbbi ölelés hatása alatt vagyok… alig tudom felfogni, hogy mi történt. Én nem akartam, hogy úgy érezze, kikezdek vele. Viszont valamiért úgy tűnt, hogy vonzódik hozzám… de lehet, hogy csak félreértettem a reakcióit, elvégre nem vagyok jártas az ilyesmiben. Talán nem kellett volna megcsókolnom. Így visszagondolva elég hülye ötlet volt. De hogy értette azt, hogy olyan vagyok, mint Inaka? És ami még aggasztóbb… miért kezdett el bizseregni mindenem a közelében? Én nem vagyok meleg! Jó, tény, hogy gyönyörű arca van, és a testünk is eléggé összeért… egy kissé félreérthető helyzetben, de ennyi elég ahhoz, hogy majdnem felizguljak? Biztos azért, mert ki vagyok éhezve a szexre. Na és vele mi van? Jó, nála ez biztosan másképp jön, elvégre meleg, de akkor tényleg bejönnék neki? Nem Inakát szereti? Akármit mondott, az mind szöges ellentéte volt annak, amit gondoltam, vagy vártam tőle… és ahogy nézett… micsoda dacos tekintet volt… mégis… vonzó…… Vonzó…??? Már megint hol jár az eszem? A tény, hogy ő esetleg nem közömbös irántam teljesen felbolygatta a lelki világom. Nem szerethetek bele egy fiúba, aki már eleve valaki mást szeret!!! Ez az egész teljesen abszurd! A gondolatok sokasága csak úgy kavarog a fejemben, mint valami tornádó. Becsukom szemeim, hátha elnyom az álom, de hiába, nem tudok lenyugodni. Az egyik pillanatban nyikorgásra leszek figyelmes. Az ajtó! Nagy lendülettel ülök fel, és nézek körbe.

   - Aida-san! – Elment? De hová? Kipattanva az ágyból az ajtóhoz rohanok. Kint sötét van, és még mindig zuhog. Alig látni valamit. Ebben az esőben ment ki? Vitt magával esernyőt? Biztos, hogy nem! Utána kell mennem, az egész az én hibám! A fenébe! Fogom a plédet, amivel takaróztam, és belegyömöszölöm a táskámba, majd felhúzva a még vizes cipőmet a srác után eredek. Csak megyek, amerre vélem nyomát, de nem látom őt sehol.

   - Aida-san! …Aida-san! – Hiába kiabálok, nem jön válasz, én pedig már azt sem tudom, hol keressem, merre menjek. Csurom víz vagyok, de ha jól sejtem ő is, így most nem hagyhatok fel a kereséssel. Aztán az egyik régiségüzlet kirakata előtt, az eresz alatt gubbasztva meglátom Aida-sant, ahogy térdei mögé temeti arcát.

   - Aida-san! – rohanok hozzá rögtön, majd előhúzkodva a táskám tartalmát, ráterítem a plédet didergő testére. Nagyon hideg van itt, teljesen átfázhatott.

   - Aida-san… - simítok hátára, de még így sem emeli rám tekintetét. Remeg… csak nem sír? Aztán meghallom halk, reszkető hangját.

   - Én nem vagyok meleg… Miért nem hagytok mindketten békén…? – Ekkor hirtelen mindent megértek. Hogy miért mondta azokat a dolgokat, és hogy miért viselkedett úgy Inakával, és aztán velem. Én hülye meg még azt hittem…!

   - Sajnálom… nem foglak bántani, ígérem. Gyere, menjünk el hozzám, itt lakom a közelben. - Ekkor a takarót szorongatva, könnyes szemekkel rám néz. Egy pillanatra már megint ellágyulok, de gyorsan kontrollálom magam.

   - Ha itt maradsz, egészen biztosan megbetegszel. – Ő bólint, majd mindketten felállunk. Segítenék neki, de lerázza magáról kezeim, és így sétálunk el lassan a lakásomig. Vacogva felzötyögünk a régi lifttel a kilencedikre, majd hosszú tócsacsíkot húzva magunk után elérjük az ajtót. Beengedem Aida-sant, majd belépve bezárom az ajtót. Ez az első alkalom, hogy valaki eljött hozzám. Nincs rendetlenség, így a véleménye miatt nem aggódom, viszont a rólam alkotott véleménye miatt már annál inkább.

   - T-tudsz a-adni v-v-valami ru-hát? – kérdezi dideregve az előszobában.

   - Persze, de előbb törölközz meg – mondom, és átadok neki egy frissen mosott törölközőt a szekrényből, de Aida-san csak áll, kezében szorongatva a rongyot. Mi a baja? Jah, persze, nem tudja, hol a fürdőszoba!

   - A fürdőt ott találod – mutatok a helyiség felé. A fiú bólint, és már el is tűnik az ajtó mögött. Amíg ő magával foglalatoskodik, én a szobámban előkeresek két pár melegítőt, majd levetem magamról a vizes alsót, és törölközni kezdek.

   - Hapciii!  Ah… - Tutira megfáztam. Nem is lenne csoda. Egy szál nadrágban végigrohantam a fél városon hidegben, esőben… hah…… Felhúzom a kisgatyámat, mikor Aida-san köhint egyet a hátam mögött. Kérdően nézek rá, majd végig rajta, mivel ahogy ott áll egy szál törölközőbe bugyolálva, ismerős jelenet játszódik le a fejemben tekeredő videoszalagon. Akkor elég durván viselkedett velem, de ahogy egy picit jobban megismertem, és megértettem, az a találkozás az öltözőben már olyan réginek tűnik. Aida-san a fejét elfordítva megszólal…

   - Nem… hoztál be ruhát…

   - Ah, bocsánat, azt hittem tovább leszel bent. Odatettem mindent a székre. Egy kicsit lehet, hogy nagy lesz rád, de remélem nem baj.

   - Nem… így is megfelel – feleli lehangoltan, miközben odasétál a székhez. Először felhúzza magára a pólót, majd rám sandít, én pedig elfordulok tőle, és tovább öltözködöm. Most már tudom, nagyon is zavarja, ha nézem, és nem azért, mert meleg… hiszen nem az. Magamra öltve alvós cuccomat, visszafordulok.

   - Én átmegyek aludni a másik szobába a kanapéra, te alhatsz az ágyamon – mondom, és már mennék is ki, mikor szavai megállítanak.

   - E-ezt már nem fogadhatom el. Majd én alszom a kanapén. – Már megint kezdi? Az ajtófélfára támaszkodva felelek neki.

   - Maradj csak nyugodtan, a vendégem vagy… és nem tartozol semmivel. – Látom rajta, hogy ez nem igazán tetszik neki, és nyugtalanítja a dolog, de mivel nem mond semmit, elmegyek mosdóba, majd irány az ágy… illetve kanapé.

   Vajon… holnap, amikor felkelek… mi fogad majd? Mire… kellene számítanom…?