Kegyetlen makacsság 1. fejezet

   Elöljáróban még annyit, hogy a történet alapvetően Japánban játszódik, ahol az iskolai év tavasszal kezdődik. Ott az egész iskolai rendszer más, ha jól tudom, az egyetem négy éves, de én azt itt meghagytam ötnek. Ha esetleg előkerülnének olyan szavak, amelyeket nem biztos, hogy mindenki ismer, csillaggal jelölöm, és a lap alján írok egy szómagyarázatot. Nah, és akor kezdődjön a sztori! :)

Yoneda Mugoi POV

   Végre végeztem mára. Már kezdtem azt hinni, sosem szabadulok innen. Az egyetemi órák irgalmatlan hosszúak tudnak lenni, ha az embert nem érdekli az anyag. És miért is érdekelné, ha egy csomó fölösleges tantárgyat is bepakolnak az órarendjébe. Csak azért jöttem egyetemre, hogy a jövőben normális munkahelyet kapjak, egyébként meg regényíró akarok lenni, ahhoz meg minek bármilyen végzettség, hogy lefirkantsam ami éppen eszembe jut?! Fantáziám van elég, nem kell azt képezni, másra meg nincs szükségem.

   Így mélyedek el gondolataimban, miközben összeszedem a holmimat, hogy hazajussak végre. Nincs nálam sokminden, csak egy toll, meg pár füzet. Egyedül sétálok végig a hosszú egyenes utcán, ami most mintha még kihaltabbnak tűnne, mint általában. A napnak már van ereje… év eleje van. Érzem, ahogy a napsugarak lágyan melengetik vállamat, ami jólesik ugyan, de valahogy nem tud felvidítani, amikor reggel nyolctól délután négyig a padban görnyedtem.

   Mégis, már ez az ötödik évem, amit itt töltök. Az idő csak úgy halad magától. Te jó Isten, jobb, ha bele sem gondolok, hogy már 23 éves leszek. Tiszta időpazarlás ez az egész. Nem is tudom, hogy bírtam ki idáig. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy annyit kell tanulnom, hogy írni már alig marad időm, nem hogy szórakozni. Miket is beszélek, hiszen utálom a bulikat. Persze nem utálnám annyira őket, ha nem érezném magam ennyire magányosnak rajtuk…

   Ha néhanapján eljutok egy-egy bárba, mindig csak ugyan az történik újra, meg újra. Leülök, a bárpultnál, kérek egy kis italt, aztán nézem a nyüzsgő embereket. Sok furcsa szerzetet láttam már betévedni az ilyen helyekre. Néhányuk még ihletet is adott az íráshoz. Csak nézem őket, hogy mit teszenek, hogyan viselkednek… ennyi. Valamiért mindenki kerül engem. Amikor messziről néznek rám, rengeteg mohóságot és vágyakozást érzek a tekintetükben, de sosem mernek a közelembe jönni. Azt hiszem félelmetes lehetek. Aztán, ha valamelyik bátrabb egyén megpróbál urrá lenni félelmén, és odajön… háh… mindig ugyanaz a mese. Ezek általában azok a bizonyos nyomulós emberek. Nők és férfiak egyaránt bepróbálkoztak már. Nem mondhatnám, hogy örülök az ilyeneknek, de az egyedüllétnél még ez is jobb. Szóval, a beszélgetés egyértelműen a bemutatkozással kezdődik… és pont itt a próbléma. Félve megkérdezik a nevemet - tudom hogy félve, mert hallom a remegést a hangjukban -, aztán én illedelmesen válaszolok is nekik. Na, ekkor valamiért mindig valami fontos dolguk akad, amiért sürgősen távozniuk kell. Most komolyan mit vétettem?! A nevem Yoneda Mugoi… Mugoi, vagyis kegyetlen. Apám adta ezt a nevet nekem. Azt mondta azért, hogy kegyetlen legyek, mert az emberek csak ezt érdemlik, és ha nem leszek kegyetlen velük szemben, ők lesznek azok velem. Ráadásul az ég elég mély hanggal áldott meg, így amikor csak kiejtem a számon a nevem, egyszerűen mindenki fejvesztve menekül előlem. A tetkómat már tudatosan rejtegetem, nehogy feljelentsenek a rendőrségnél bűnözőként.

   Már haza is értem. Szeretek gondolkodni, és ha egyszer belekezdek, meg is feledkezem a valóságról. Pont, mint most.

   Lustán előhalászom a kulcsomat, ami persze mindig a táska legalján van. Egy tízemeletes kilencedik emeletén lakom, egy kétszobás kis lakásban… természetesen egyedül. Sosem ragaszkodtam még senkihez, mert soha senki sem ragaszkodott hozzám.

   Elkódorgok a sötét folyosón a lifthez, majd megnyomom a 9-es gombot. Régi egy lift ez már, állandóan nyekereg. Mindenki fél tőle, hogy egyszer leszakad vele, de nekem valamiért tetszik a hangulat, amit áraszt magából. Lassan vánszorog felfelé velem együtt, majd kattan egyet. Eltolom magam előtt az ajtót, kiszállok, majd némi küzdelem után a kulcsokkal, bejutok a lakásba. Megszomjaztam egy kis forró kakaóra, úgyhogy célbaveszem a konyhát ismét elmerülve gondolataimban.

   Azt mondják, a név kötelez. Ekkora marhaságot. Legszívesebben eldobnám a nevem örökre. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy nevet változtassak, de mégsem tettem. Ez az egy dolog köt édesapámhoz, aki 13 éve meghalt idegösszeroppanás miatt. Egy kocsi elé ugrott, és azonnal szörnyethalt. És minden olyan hirtelen történt. Édesanyámat is megviselte a dolog, de tartja magát. Ő egy nagyon kedves asszony, az egyedüli, akitől valaha is szeretet kaptam. Nehéz szívvel hagytam magára, amkikor egyetemre jöttem, de ő azt mondta, hogy csak akkor lesz boldog, ha engem annak lát, úgyhogy csináljam azt, amit igazán szeretnék. Egy évvel ezelőtt pedig végre talált magának egy rendes fickót, aki vigyáz rá. Amikor elmondta, és találkoztam a komával, egyszer az életemben hasznát vettem a félelmet sugárzó oldalamnak. Megfenyegettem, hogy soha el ne merészelje hagyni édesanyámat, különben kinyírom. Asszem tele lett a gatyája. Egy átlagos aktakukac, de azért jó ember.

   A francba, most kifutott a tej! Kell nekem ennyire elbambulni, most törölhetem fel…

   Miután megittam a jól megérdemelt kakaómat, hanyattvetem magam az ágyon, és érzem, ahogy elnyom az álom. Elalvás előtt még arra gondolok, jó lenne holnap reggel futni egyet a pályán, úgy is rég mozogtam már, pontosan két hete, ahogy elkezdődött a suli, majd lassan álomba ringat a vekkerem halk, monoton, mégis megnyugtató ketyegése.

   Amikor felébredek ugyanabban a pózban találom magam, mint amikor elaludtam. Úgy érezem, még csak pár óra telhetett el, hiszen még világos van. Ideje lesz nekikezdeni tanulni a holnapi ZH-ra. Ránézek az órára, majd kikerekedett szemekkel pislogok a mutatóra. Nem akaródzik elhinni, amit látok. Megdörzsölöm álmos pilláimat, és még egyszer ránézek a régi ketyegőre.

   - Ez nem lehet igaz! – ordítom el magam hirtelenjében. Már reggel, vagyis délelőtt fél tíz van! Hagyján, hogy nem lesz időm futni, de lekéstem az első órámat! És ami mégrosszabb, tízkor ZH-t írok Catullusból!!! A fenébe, most rohanhatok. Mégiscsak meglesz a mai futás, és még csak nem is készültem órára. Ennél rosszabb napom nem is lehetne…

   A mérgem még délutánra sem múlt el. A dolgozatom tutira karó lesz, ezt a szívást! Fáradtabbnak érzem magam, mint tegnap, és a hangulatom is borzalmas. Gondolom meg is látszik rajtam, mert mindenki nagyívben elkerül. Na nem mintha máskor tolonganának körülöttem. Egy barátom sincs… csak magamra számíthatok.

   Hogy eloszlassam dühömet, lemegyek a tornatermi öltözőbe átöltözni, hogy bepótoljam, vagy inkább folytassam a reggeli futásomat. Azzal majd kiadom a felgyülemlett feszültséget. Bevánszorgok az öltözőbe… nincs ott senki, de ennek most csak örülni tudok. 

   Elkezdek vetkőzni. Először a nadrágot cserélem le, utána a fölsőmet. Éppen a pólómat próbálom lehámozni magamról, ami nem éppen egyszerű a szűk nyaka miatt, amikor hallom, hogy valaki bejön. Pont háttal állok az ajtónak, a látómezőmet pedig eltakarja a fölsőm, ezért még erősebben igyekszem azt lehúzni magamról. Még inkább idegesít, hogy nem hallok semmi zajt az ajtó felől… se lépteket, se semmit… pedig érzem, hogy valaki ott van, és engem figyel. Végre sikerül kibújnom a ruha szorításából, és gyorsan hátrapillantok. A megérzésem jó volt. Egy fiatal srác áll ott, teljesen ledermedve. Látva a tekintetét, a rádöbbenés élesen belehasít fejembe.

   A francba, most látta a tetoválásomat, biztosan halálra rémült! Most mindjárt elrohan, és hívja a tanárokat, vagy tudom is én kiket. Ezt nem akartam… sohasem akartam, hogy a suliban meglássák a tetkómat. Mindig ügyeltem erre, és most… Lehet még ennél elcseszettebb egy nap?!

   Csak pár másodpercig tartott, amíg ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor a srác is feleszmélt, és újabb megdöbbenésemre nem futott el, sőt, először köszönt, majd kerülve tekintetemet, most higgadtan a mellettem lévő padra pakolva cuccait, ő is elkezd öltözködni. Ilyen helyzetbe még nem kerültem, ideges is vagyok, meg furcsállom is az egészet, így még köszönni is elfelejtek. Gyorsan felkapom magamra az edzőpólómat, és kimegyek futni. Futás közben csak az a fiú jár az eszemben, miközben próbálom kitalálni, hogy vajon mire gondolhatott, de semmi értelmes nem jut az eszembe. Biztosan a tornateremben edzhet, mert nem láttam őt kijönni a pályára.

   Végezve, kész hulla vagyok. Lassan besétálok az öltözőbe, ahol hallom, hogy valaki a tusolóban van. A srác cuccai még ott vannak, úgyhogy gondolom, csak ő lehet az. Semmiképp sem akarom zaklatni, ezért úgy vagyok vele, hogy gyorsan lecserélem az összeizzadt rongyokat, és hazahúzok, mielőtt még kijönne.

   Persze, ez nem az én napom. Épp amikor már csak a póló hiányzik rólam, kinyílik a tusoló ajtaja. Egyre szerencsétlenebbnek érzem magam. Megfordulva látom, ahogy egy szál törölközőbe csomagolva, papucsával klattyogva, a srác odalépdel csomagjához. Azt hiszem, nem vett észre, mert egy másik törölközőt a fejére terített, hogy megszárítsa bozontos, csokibarna haját. Vissza is fordulok, és gyorsan magamra veszem a hiányzó ruhadarabot, amikor egy nagy puffanást hallok. Ijedten hátranézek, és látom, ahogy a fiú elterül a földön. Még jó, hogy rajtavan a törölköző, mert ahogy elnézem a gatyáját akarta felvenni, amikor megcsúszhatott, és elesett. Néhány rohanó lépéssel ott termek, hogy felsegítsem.

   - Jól vagy? - kérdezem, miközben segítően nyújtom felé karomat, mire ő durván ellöki azt, és dühösen fülembe ereszti szavait.

   - Nem kértem a segítségedet! - Megdöbbenten nézek.

   Hát szép - gondolom. Így akarjon az ember egyszer is segíteni valakinek. Legszívesebben visszaszólnék neki, és elküldeném a fenébe, mégis… valami legbelül arra késztet, hogy másként reagáljak. Lesütöm szemeimet.

   - Bo-bocsánat - rebegem elhaló hangon, majd megrémülve saját reakciómtól, fogom a motyómat, és kirohanok az öltözőből, egyenesen hazafelé. Ettől aztán még inkább megrémülök. Mi a fene ütött belém? Ilyet még sosem éreztem ezelőtt…

   Mire a lakásomhoz érek, megegyezek magammal annyiban, hogy biztosan csak a fáradság, meg a szokatlan helyzet volt az oka. Egy jó kis zuhany után az ágyban kötök ki, és még mindig a nap eseményei peregnek le szemeim előtt. Az egész dolognak semmi jelentősége sincs, csak az emberek bunkóságának újabb megnyilvánulása. Mégsem tudok másra gondolni. Ki a fene volt az egyáltalán? Szinte félelmetes volt a kisugárzása. De még ha durva is volt, eddig soha, senki sem viselkedett ennyire közvetlenül velem. A plafont bámulva homlokomra emelem kezem, mire észreveszem, hogy remeg.

   - Ki… mégis ki lehetett ő? - suttogom halkan a rámereszkedő sötétségbe.

Nincs hozzászólás.