Kegyetlen makacsság 7. fejezet

Saki Inaka POV

   Micsoda felfuvalkodott egy világ.

   A gimnázium második évében tudatosult bennem, hogy meleg vagyok. Mindig is éreztem valamiféle bizsergést, ha egy helyes fiúval akadt bármiféle dolgom, de betudtam fiatalkori hormontúltengésnek. Csakhogy az említett évben lefeküdtem az egyik évfolyamtársammal. Nem képzeltünk el semmiféle folytatást, még csak nem is éreztünk egymás iránt semmit. Csupán a megmarkolható szexvágy volt az, mi egymásnak feszítette testünk, de az átéltek rádöbbentettek a megbotránkoztató tényre… csak a férfiakhoz vonzódom.

   Tudtam, hogy a társadalom kiveti magából a hozzám hasonlókat, de az érzés ellen, ami egyre csak erősödött bennem, nem tudtam mit tenni. Hogy a világ kezd megenyhülni, és elfogadni a homoszexualitást, csak egy nagy hazugság. Hála a sok felháborodott, utcákon meztelenül magukat mutogató barmoknak, a rólunk alkotott vélemény egyre csak romlik. A hetero népesség 99,9%-a földig aláz minket otromba szavak segítségével... és akkor még enyhén fogalmaztam. Még ha több is a nyílt gondolkodású ember, mint régen, az ők gondolatait is épp úgy elnyomja az ellenségeskedők fennhangja, mint magukat a melegeket, sokszor pedig a maradék megértőnek mondható személy is csak addig elfogadó, amíg nem találkozik egy olyannal, mint én. Persze… tombol a yaoi láz! Az osztályomban is volt pár őrült kiscsaj, akik egy-egy rajzolt szexisten láttán heves nyáladzásba kezdtek – igaz, olyankor az én nyálelválasztásom is megindult rendesen -, de ha már a valós melegkapcsolatok jöttek szóba, ők sem viselkedtek másként, mint a többiek. Így nem is csoda, hogy mélyen hallgattam a mázsás súllyal rám nehezedő titokról… a szexuális identitásomról.

   A fiú, akivel túlestem első szexuális élményemen megbánta tettét. Meg nem történté akarta tenni az egész éjszakát – ami utólag úgy vélem, hogy nem sikerülhetett neki -, ezért némasági ígéretet kért a részemről, és még át is iratkozott egy másik iskolába. A hiánya nem fájt… annak a gondolata inkább, hogy talán én nem voltam elég jó az ágyban, de ezt egy klubból való host gyorsan megcáfolta. Ami pedig a némaságot illeti… nem kellett kétszer mondani.

   Meg akartam felelni a körülöttem lévőknek, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen lesz, és hirtelen úgy éreztem, hogy a világ, melybe eddig tökéletesen beilleszkedtem, elfordul tőlem, pedig minden úgy ment tovább, mint azelőtt. Ha az osztályban valamilyen módon felvetődött a melegek témája, és mindenki poénkodni, meg nevetni kezdett, én csendben felvettem egy kínos mosolyt, és próbáltam egy vidám, többiekkel röhögő srác álarcát magamra ölteni. A szívem persze fájt… de később már kezdtem leszarni mások véleményét, és kizárni minden idegesítő személyt az életemből. Inkább az éjszakai bárokban kerestem az élet örömeinek forrását… Persze hostokra igencsak ritkán futotta, és igazán jó meleg pasik sem teremnek minden sarkon, mert hát… ugye, azért nem fekszik össze mindenkivel az ember, így nem volt túl sok „kapcsolatom”, és ha volt is, mind csak egyéjszakás kalandnak bizonyult. Azt hiszem, a jellemfejlődésem nem vette a legjobb irányt, de ezt is leszartam… eddig…

   Haaah… Úgy érzem, valamit elrontottam. Sőt… valamit nagyon elrontottam!

   Én ezt nem így akartam… bár nem is tudom, hogy akartam…

   Az év elején megtetszett egy srác, Aida Ittetsu. Felvettem egy órát, amire ő is bejár, és megpróbáltam vele összehaverkodni, közben pedig minden egyes reakcióját alapos, laboratóriumi munkát megszégyenítő részletességgel igyekeztem kielemezni. Sokszor csináltam már ilyet, már egész jól beletanultam az idők során. Kerestem a jeleket… hogy meleg-e. Nos… elég egyértelműen azt szűrtem le, hogy nem az. Ez talpig lelombozott, mivel legalább egyszer le akartam vele feküdni, merthogy ritka szép arca van! Viszont a csalódottsággal egy időben befészkelte magát egy furcsa, számomra eddig ismeretlen érzés is bőröm alá. Minél többször utasította el meghívásaimat, annál jobban vágytam rá, és vágyom még most is. Végül még egy picit szemét trükköt is bevetettem, csak hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek hozzá. Azután jött Mugoi. Nem tudom, honnan ismerik egymást a senpaiommal, de remélve, hogy így egy kicsit megnyílik előttem, Mugoit is meginvitáltam az asztalunkhoz. Az elején úgy tűnt, hogy haszontalan esélylatolgatás volt, de az est vége jobban sikerült, mint vártam, és bár Ittetsu nem akarta, egy ágyban aludtam vele! Persze be kell, hogy valljam, nem sokon múlt, hogy ne vessem rá magam az éjszaka közepén, de férfias önuralommal visszafojtottam éledező vágyam. Akkor őszintén hittem, hogy sínen vagyok, és nulla az esélye annak, hogy tervem kisiklik gondosan felépített vágányáról. Tévedtem. De még mekkorát! A kapcsolatunk nem hogy nem változott, de a jelek szerint Ittetsu kezd közelebb kerülni Mugoihoz! Tiszta hülyeség, de most teljesen olyan, mintha én hoztam volna össze őket. Pedig Ittetsu azt mondta, hogy nem meleg. Akkor miért? Miért viselkedik vele másképp, mint velem? Ráadásul rám mindig úgy néz, mint akit gyűlöl. A francba! – rúgok bele egy fa törzsébe, majd nekifeszítem hátamat, és elmélázom a lépcsőház ablakain megcsillanó, lenyugvó Nap narancsos színáradatban úszó sugaraiban. Ma is elhívtam. Csak egy egyszerű vacsorát akartam vele, de visszautasított. Nem is ez bánt most a leginkább, hanem hogy tudtam, miért… hogy tudtam, hova jön. Természetesen minden nap meghívtam valahová, hogy együtt tölthessem vele az időmet nem kis hátsószándékkal, de az utóbbi napokban furcsán magyarázkodni kezdett, hogy miért nem ér rá, és egész nap tőle nem megszokott módon csendes volt. Még akkor is csak egy rosszalló pillantást kaptam tőle, amikor megemlítettem neki, hogy belövethetne egy fülbevalót magának, pedig egy ilyen beszólásért máskor leharapta volna a fejem. Rosszat sejtettem, és tessék! Tegnap követtem őt suli után, és ahogy gondoltam, Mugoi lakásához jött, ahogy ma is. Bár tegnap furcsa mód, nem ment be, ehelyett vagy fél óráig ácsorgott az ajtóban, amit nem is értek, de ma… ma felment hozzá! Tudom, hogy hozzá, mert tegnap megnéztem a kaputelefonon a gombok melletti névsort, és ott volt Yoneda Mugoi neve, ma pedig hallottam is, ahogy felkéredzkedett hozzá! Majd szétvet az ideg, hogy mit csinálnak ennyi ideig! Hazudott volna nekem arról, hogy melyik nemhez vonzódik? Ha így van sikeresen átvert, ezt pedig nem hagyhatom annyiban! – forrongok magamban.

   Már év elején volt egy olyan meggyőződésem, hogy ha elmondanám neki, hogy a férfiakat szeretem, nem adná tovább senkinek, ami be is igazolódott, ez pedig reménysugárral kecsegtetett. Kezdtem elhinni, hogy talán több is lehetne ebből, mint egy éjszaka, ha elég türelmes vagyok vele szemben, de ha tényleg becsapott…!

   Miért nem veszi észre, hogy csak vele viselkedem így? – visszhangzik e válsz nélküli kérdés fejemben, mígnem, egyszer csak meghallom nyekkenni az öreg lépcsőház ajtaját. Ittetsu lépked ki rajta komótosan, elgondolkozva, majd megáll, és merengve felnéz egy ablakra. Na ne… ez már nem lehet igaz! Én is felnézek, de nem látok senkit, így tekintetem visszaejtem a még mindig üveget fürkésző srácra. Már eddig fajultak volna a dolgok? Ezt nem hagyhatom szó nélkül! Ekkor hirtelen felindulásból, méreggel csengő hangon rászólok.

   - Ittetsu! – Feltételezem felismert, mert hangom hallatán teljesen ledermedt, és most kínzó lassúsággal, szinte robotos darabossággal fordítja felém fejét.

   - Inaka… - hallom elhaló hangját. Az a tekintet mindent elárul. Nem számított rá, hogy itt leszek és rajtakapom. Elrugaszkodva az eddig háttámlát nyújtó fától, kihúzom magam, és fenntartva szikrázó pillantásomat, kimért lépésekkel megindulok felé. Ahogy közeledem hozzá, ő úgy hátrál pár lépést, de megbotlik egy fa kiemelkedő gyökerében és leseggel a földre. Haaah… egyszerűen nem tudok rá huzamosabb ideig mérges lenni. Mikor elé érek, látom csak meg igazán, mennyire meg van ijedve. Még csak rám se mer nézni. Most komolyan fél tőlem? Jó, lehet, hogy a múltkor egy kicsit túlzásba vittem az udvarlást, de nem tettem vele semmit, és ha akkor nem lépek, sosem történt volna köztünk semmi.

   Viszont még így is… a félig elnyílt ajkai… olyan vonzóvá teszik. Basszus! Nekem kell ez a pasi! Immáron kissé lehiggadva megragadom a csuklóját, mire ijedten rándulva, és lélegezve egyet rám csapja szemeit, én pedig szinte lassított felvételben nézhetem, ahogy haja lebben egyet a levegőben. Tenyerem alatt érzem, hogy remeg. A fenébe is, ennyire…? Szó nélkül rántom fel, majd húzom magam után az utcán, mit sem törődve az emberek minket követő tekintetével. Na jó, azért inkább egy félreeső útvonalat választok a főutca helyett, de csak az ismerősök elkerülése végett. Szerencsére errefelé kevesen járnak. Majd’ két utcahossznyi várost átszelünk, mikor Ittetsu remegő hangon megszólal.

   - Mi-mit akarsz tőlem? …Hová viszel? – Erre megállok, és Ittetsut csupán a köztünk lévő távolság csökkentésével sikeresen a mellettünk levő kerítéshez passzírozom. Mint ahogy egy ragadozó madár zsákmánya húsába mar, én úgy kapaszkodom a dróthálóba Ittetsu vállai mellett kétoldalt, hogy felőröljem prédám legapróbb menekülési lehetőségeit is. Szemeim szúrósan, de egyben csábítóan és vágyakozva vájkálnak bensőjében, valamiért pedig szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Egészen közel hajolok a fiú arcához, mire ő összeszorítva szemeit elfordítja azt. Ajkai vibrálnak a félelemtől. Mégis milyen gondolatok futnak át ilyenkor az agyában? Talán azt hiszi, itt, helyben megerőszakolnám?

   - Mégis mitől félsz, Ittetsu? – kérdezem halkan jelenlegi vágyaim „ne tovább”-jától.

   - Talán attól, hogy mindenkinek beszámolok róla, hogy hol töltötted mostanság a délutánjaidat, és hogy kinek az ablakát nézted oly vágyakozva? Vagy talán… tőlem? - Ekkor mosolyom eltűnik, és egyfajta panaszos, sértett hangnem bukik ki belőlem.

   - Miért hazudtál nekem? - Azt mondtad, nem szereted a férfiakat! Tudni akarom e lépésed okát.

   - Mi…? – néz rám értetlenül. Ekkor a kerítés mögötti bukszuson keresztül látom, amint valaki a kapu felé, vagyis felénk tart. Azt hiszem jobb, ha most elengedem Ittetsut, mielőtt, még észrevennének. Annak nem lenne jó vége elnézve azt a debella állatot, aki erre jön. Gyorsan megragadom hát Ittetsu csuklóját, pont, mint nemrég, és ismét húzni kezdem magam után. Legalább már a remegése elmúlt. Egy darabig némán követ, majd ismét hozzám szól.

   - I-Inaka! – Hah… nem állok meg.

   - Inaka, várj! – kéri felemelt hangon.

   - Várjál már! – cövekel le, és megpróbálja lefejteni – majd mikor látja, hogy nem megy, lerázni – kezeimet, persze sikertelenül.

   - Hová akarsz vinni? – faggat tovább. Hangja tele van aggodalommal, miből megint csak azt tudom leszűrni, hogy fél tőlem.

   - Hazaviszlek… oda, ahol lakom – mondom, miközben továbbra is feszült és gyanakvó képpel néz rám.

   - Hahh… Beszélgetni szeretnék veled négyszemközt, és ha nem akarod magadra, illetve kettőnkre felhívni a figyelmet, velem jössz. Látom, hogy egyáltalán nem bízik bennem, de miután szemei sarkából az út egyik, majd másik oldalát is megvizslatja, végül engedni látszik, én pedig tétovázás nélkül vonom magam után.

   Bár lépéseimet igyekszem minél jobban megnyújtani, mégis hosszú percekbe telik, míg elérünk a házhoz, amelyet otthonomnak tudhatok. A szüleim ilyenkor nincsenek itthon, így teketóriázás nélkül nyitom ki az ajtót. Lerúgva magamról a cipőt, már húzom is fel Ittetsut az emeletre, ahol a szobám van. Nagyot sóhajtva csukom be az ajtót, és e sóhajjal egyetemben érzem, amint valami megkönnyebbülés szakad fel belőlem. Itt van… el tudtam hozni ide…!

   Lassan fordulok Ittetsu felé, és már azon gondolkodom, mit mondjak neki, hogyan faggassam ki, és azon, hogy hogyan kerüljek közelebb hozzá. Elszomorít, hogy arca mennyire visszatükrözi az idegességet és idegenkedést, de igyekszem úgy tenni, mint aki nem veszi észre.

   - Ülj csak le nyugodtan. – Ittetsu a fotelemet választja ülőhelyül, majd kissé feszélyezve körülnéz. Miközben ő szemügyre veszi az egész szobát, én leülök az ágy szélére, hogy minél közelebb legyek hozzá. Csak nézem az arcát, az ajkait, a szemeit… olyan szép. Nem csodálnám, ha az a Mugoi is szemet vetett volna rá. Francba! Mikor Ittestu végre a polcaim helyett rám pillant, rögtön fülig pirul, elcsapja tekintetét, és idegesen markolászni kezdi nadrágját. Értem én, túl közelhajoltam, de nem tudtam megállni! Nocsak, úgy nézem, valamit mondani akar.

   - Mi… mh… miért… - Hm? - … miért mondtad, hogy hazudtam? – De édes!

   - Nekem… nem szokásom hazudni, és most sem tudom… hogy mire gondoltál… ah… amikor… Én nem akarok félreértéseket, szóval… - Tehát ezért ment bele, hogy elhozzam ide. Gondolhattam volna. De akkor is, ha így viselkedik, nem fogom tudni visszafogni magam! Ami viszont azt a hazugságot illeti…

   - Te nem vonzódsz a saját nemedhez, igaz?

   - Igen, így van! – vágja rá azonnal.

   - Nem hiszek neked.

   - Mi?!

   - Mostanában egyáltalán nem úgy viselkedsz, mint aki alátámasztaná ezt az állítást. Mi van közted és Mugoi között? – térek a lényegre.

   - Mi… mi csak barátok vagyunk!

   - Azért mész el hozzá nap, mint nap, és sóhajtozol nagyokat állandóan? – Látom rajta, hogy ledöbben szavaim hallatán.

   - Azt hitted, nem veszem észre? Lehet, hogy kicsit őrült vagyok, de nem hülye! – Megragadom az állát, közelebb rántom, és odahajolok hozzá, miközben kezei szinte önkéntelenül kapaszkodnak karjaimba. Lehelete csiklandozza ajkaim, ahogy szabálytalan ütemben tör magának utat, feltehetően eszméletlen szívzakatolás mellett.

   - Tudni akarom az igazat – suttogom dühösen ijedt szemeibe.

   - Én… tényleg nem…

   - Szereted őt? – A szemei… miért néz így rám? Miért néz ennyire kétségbeesetten?

   - Válaszolj! – siklanak ujjaim ádámcsutkájára. A bőre érintése…

   - Ne… mh…! – csuklik el hangja, amint ölébe pattanok, és szorosan magamhoz ölelem. Nem is kell, hogy kimondja, a lényegen úgy sem változtatna. Még ha hazudna is… az én feladatom félreállítani az útból azt a fiút, és felém fordítani Ittetsu érzéseit.

   - Szeress engem! – Kérem nyaka hajlatába temetve arcom. Ittetsu meg sem mozdul, még szólni sem szól, de tudom, ez a hallgatás most nem a beleegyezés jele.

   - Figyelni foglak. Ha azt látom, hogy a barátságnál több van köztetek, közbe fogok lépni. Ezt tartsd észben! – Úgy megcsókolnám! Úgy szeretném érezni az ajkai érintését! De ha most letámadnám, félek, csak rontanék a helyzeten. Lassan elengedem lapockáit, és csak nézem gyönyörű arcát. Olyan kis ne bánts virág. Most is lesüti szemeit, majd egyszer csak megszólal.

   - Én csak a barátod lehetek. – Szóval így állunk. Szám széles mosolyra húzódik, hogy elfedje a szívemben ejtett sebet… hiszen az én magabiztosságom is törékeny, és mikor ilyen nyíltan és sokadjára elutasítanak, nekem is fáj… de feladni mégsem tudom.

   - Azt majd meglátjuk – nevetek párat kínomban.

   - Sem én, sem Yoneda-senpai, nem vagyunk melegek.

   - Mh… - Most hirtelen olyan komoly lett. – Mint már mondtam ezen majd változtatunk – mosolygok arcába -, mármint a te részedről. H-hé…! Mi… ah! Várj! – Kiáltok utána, mikor egész egyszerűen felállva lelök magáról, és az ajtó felé indul.

   - Haza kell mennem tanulni. Úgy vélem, a félreértést tisztáztuk. Ha a barátom akarsz lenni, változtass a magatartásodon, ha pedig többet akarsz, jobb, ha már most elfelejtesz. – Ittetsu fogja magát, és kimegy, én pedig egyedül maradok a hirtelen üressé váló szobában, melyet megtölt az időközben felkapcsolt utcai lámpák által hurcolt félhomály.

   Mik voltak… ezek a hideg szavak? Még sosem hallottam ilyennek. Egyszerűen elment, pedig még rengeteget akartam vele beszélgetni. Megint elutasított… Ennyire nem felelek meg neki?

   Lassan feltornászom magam a földről, és hassal az ágyra vetem magam.

   Nem, ezt én nem fogadom el! Nem tudom, hogy igazat mondott-e, vagy sem, de ha szemmel tartom, úgyis rájövök majd, és ha kell, lépni fogok! Hah… nem kellett volna kimondanom azt az „sz” betűs szót. Legalább azt ne mondtam volna! Ez annyira nem én vagyok. Nem is tudom, mi ütött belém hirtelen… mintha nem is én lettem volna. Ez is csak miatta van…

   A napok baromi unalmasan telnek felettem, és akárhol vagyok, akármit csinálok, folyton csak Ittetsuról fantáziálok. Ez kezd súlyos lenni. A héten már Mugoit is láttam iskolában, állítólag beteg volt. Most nagyon hálás Ittetsunak, hogy meglátogatta, meg hogy elvitte neki a jegyzeteit, és ez valahogy idegesít. Úgy tűnik, ők ketten egyre jobb kapcsolatba kerülnek egymással, ezzel szemben én egyre inkább kirekesztve érzem magam, főleg Ittetsu részéről. Már le se hord, ha valami szúrós megjegyzést teszek neki, egyszerűen elfordul. Kezdek egy felesleges harmadik lenni. Az iskolában eddig nem mutattak arra jelet, hogy járnának, vagy ilyesmi, de az elmúlt pár napban feltűnt, hogy amikor kiérünk az egyetem elé, együtt köszönnek el tőlem, és együtt indulnak el hazafelé… Természetesen követtem őket, és hol Mugoi, hol Ittetsu lakhelyénél kötöttek ki. Valóban csak egy barátság lenne? Túl sokat képzelnék bele ebbe az egészbe? És mi lesz így velem? Mit kéne tennem? Bár Mugoi hívott engem is, de Ittetsu mindig annyira ellene volt, hogy inkább lemondtam a lehetőségről. Ha ez így halad, nem hogy a srác szerelmét nem kapom meg, de még a figyelmét is elvesztem… Szerelem? Heh! Mikor is használtam én ezt a szót? Soha! Most mégis… úgy érzem, ha őt megkaphatnám, nem kéne senki más. Lehet, hogy még nincs is veszve semmi. Ebben reménykedem! Van egy nőszemély, aki talán segíthet, és ha Mugoi csak egy kicsit is vonzódik a női nemhez… De ezzel még várok egy kicsit, hátha javul a helyzet.

   - Még egyet! – jelzem szomjúságomat a csaposnak elé tolva a megüresedett vodkás poharat. Legalább ez az istenverte, mégis a kedvencemnek mondható hely, az Ichiban bár nyitva áll az olyanoknak, mint én... ebben a felfuvalkodott világban.

Nincs hozzászólás.