Kegyetlen makacsság 4. fejezet

Aida Ittetsu POV

   - Aida-senpai! Aida-senpai!

   - Kono-san? Mit akarsz?

   - Öhm… Lenne kedved ma velem vacsorázni?

   - Sajnálom, de ma nem érek rá.

   - De hát… mindig ezt mondod nekem Senpai!

   - Sajnálom, de ma tényleg nem jó.

   - Akkor pukkadj meg, te ostoba! – Elfutott. Jobb is így. Nincs rá szükségem. Így legalább nem ringatja álomba magát.

   Már meg sem tudnám mondani, hányszor zajlottak le ehhez hasonló párbeszédek életemben. Rengetegen elhívtak már különböző helyekre, de rendszerint visszautasítom őket. A hozzá hasonló lányokat csak a kinézetem érdekli, de ha megadnám nekik, amire vágynak, többé már nem is érdekelném őket. Az is ezt bizonyítja, hogy néhány próbálkozás után már fel is adják a dolgokat.

Természetesen az, hogy nem érek rá, csak egy kifogás volt. Ha nagyon akarnék, találnék alkalmas időpontot, még ha nehezen is. De nem akarok. Nem akarom, hogy bárki is hátráltasson. Jól tudom, hogy az érzelmek milyen veszélyesek. Ha egyszer magukkal ragadnak, már nem tudsz józanul gondolkodni, vagy döntéseket hozni, a végén pedig ez okozza legmélyebb sebeidet, melyeket begyógyítani sem lehet, melyek örökké véreznek, és minden másnál fájdalmasabbak. Ráadásul csak magadat okolhatod majd, hogy hagytad magad elmerülni egy idealizált világban. Ezt mind jól tudom.

Éppen ezért…

   Ohh, már ennyi az idő? - nézek rá órámra, mindjárt kezdődik a könyvtárismeret. Még éppen odaérek. Nincs túl sok kedvem menni… megint ott lesz Inaka, az a hülyegyerek. Az Istenért se szállna le rólam, pedig már nagyon elegem van belőle. És minden alkalommal egyre nehezebb lerázni. Á, már látom is a nagy szőke loboncát… fésülködik ez egyáltalán? És minek festi a haját? Ez egy egyetem, ő pedig fiú, könyörgöm!!! Az inge félig kigombolva, a nyakkendője csak lóg a nyakában kioldva, egyik kezének középső ujján pedig egy óriási ezüstgyűrű csillog. Borzalmas! Csodálkozom, hogy nincs piercingje.

   - Ittetsu! Szia! – Ahh… észrevett. Legalább ne kalimpálna úgy a kezével… idegesít. A közelébe érve rá se nézek, csak bemegyek a terembe. Persze ő rögtön rám csimpaszkodik hátulról, mint egy majom.

   - Ittetsu! De jó, hogy itt vagy!

   - Neked Aida-senpai!! – tolom le magamról a képét.

   - Jegyezd meg végre! – dörgölöm az orra alá, és már megyek is tovább.

   - Naaa… ne legyél már ilyen! Inkább mondd, hogy eljössz ma velem valahová! – Ááá, szóval most áttérsz a könyörgő hangnemre. Azt hiszed, meghatsz vele, ostoba!

   - Nem érek rá… te is tudod. – Leülök egy székre a harmadik sorban, és előveszem a füzetemet, meg egy tollat.

   - Ha így viselkedsz, sosem lesznek barátaid. – Nem is akarom, hogy legyenek, féleszű! Idegességemben firkálni kezdek a füzetem hátoldalára, mire kifogy a tollam. Na ne már!!! Én meg nem hoztam másikat. Szeretek mindent részletesen lejegyzetelni, mert akkor már félig meg is tanulom a dolgokat, de toll nélkül ez egyértelműen lehetetlen.

   - Tessék, odaadom az enyémet – mondja Inaka, és felém nyújtja íróeszközét. Rosszalló pillantást vetek rá.

   - Neked sincs másik.

   - Na és aztán, úgy sem szoktam jegyzetelni. Vedd el nyugodtan. – Nem szeretem, ha szívességet tesznek nekem, mert azt vissza kell fizetni. Adósa maradni valakinek maga a szégyen. Éppen ezért soha nem is szoktam kérni senkitől semmit.

   - Ha így nézel rám, megcsókollak – böki ki hirtelen. Na, ez aztán kizökkentett gondolataimból. Egy pillanatig csak ledöbbenve meredek rá. Jól hallottam?

   - Idióta! – kapom ki kezéből a tollat, majd szerencsére bejön a tanár, és elkezdődik az óra. Már eddig is sejtettem, hogy Inaka nem a lányokért rajong, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy meleg. Egy normális ember ilyet nem mondana még viccből sem… ő pedig még komolyan is gondolta… láttam a szemén. Jobb lesz minél távolabb tartanom magam tőle... Óra közben is poénkodik párat, de igyekszem nem figyelni rá. Úgy harminc sikertelen perc múlva már nem próbálkozik… talán megunta. Bárcsak így lenne! Az óra végeztével visszaadom a tollat Inakának, aki vigyorogva veszi el tőlem. Nem tetszik nekem ez a mosoly.

   - Akkor most már eljössz velem este, igaz?

   - Már miért tenném?

  - A tollamért cserébe. Nem szeretnél az adósom maradni, nemde? Elég nagy szégyenfolt lenne, ha még egy ilyen aprócska szívességet sem tudnál viszonozni. – Hogy az a…! Átvert a kis szemét! De honnan tudta? Most pedig képes kuncogva itt hagyni. Ha nem megyek el vele, annak állítom, hogy további következményei lesznek. Ki tudja mire képes! Lassan sétálok ki a teremből, majd a küszöböt átlépve Inaka elém ugrik a semmiből, én meg majdnem szívbajt kapok.

   - Te most komolyan meg akarsz ölni?!

   - Bocsi-bocsi! Eszem ágában sincs bántani… annál sokkal izgalmasabb terveim vannak veled. – Ezzel aztán nem nyugtatott meg, sőt… idegesebb vagyok, mint eddig. Mit akar ez tőlem? …Nem hagyhatom, hogy fölém kerekedjen!

   - Ch… ha kell, neked adom a jegyzeteimet, és kvittek leszünk. Most pedig hagyj elmenni! – tolnám is arrébb, hogy elférjek tőle, de megfogja a kezemet. Arcomhoz hajol, és szinte már félelmetesen komoly képet vág.

   - Nem kell a jegyzeted! Este nyolckor legyél az Ichiban bárban… Ha nem leszel ott… nos… inkább nem szeretnéd tudni, hogy mi lesz akkor – mosolyog rám teljes nyugalmat sugározva, majd elmegy.

   - Ugh… - Ez meg mégis mit jelentsen?! Még sosem viselkedett így. Úgy tűnik nincs más választásom, el kell mennem a bárba. De azt sem tudom, hogy hol van. A fenébe is!

   Az egész napom feszülten telik el, majd fél nyolckor elindulok otthonról, és egy bolti eladótól kérek útbaigazítást. A hely egy kissé messzebb van, mint gondoltam, így lehet, hogy késni fogok. Remélem nem fog megfojtani ezért. Állandóan rágta a fülem már év eleje óta, hogy menjünk el valahova, de a mai egy kicsit durva volt. Minél előbb meg kell valahogy szakítanom vele a kapcsolatot, csak tudnám, hogy hogyan. Elvégre egész idő alatt ezen voltam, csak nem vette a lapot… vagy nem akarta venni.

Az egyik sarkon végre meglátom a táblán az „Ichiban bár” feliratot, na meg az ablakokon kiszűrődő fényt. Közeledve egyre nagyobb a hangzavar. Biztosan mindenki jól mulat, csak én érzem magam ilyen pocsékul. Az ajtó előtt megtorpanok egy kicsit, majd némi habozás után benyitok. Rögtön megcsap az alkohol és a cigaretta tömény szaga, a füsttől pedig alig látni valamit. Körülnézek, de Inaka nincs sehol, pedig még késtem is fél órát. Remélem nem ezért nincs itt, mert akkor már írhatom is a végrendeletemet. Leülök egy asztalhoz, és lehangoltan méregetem az embereket. Nem szeretem az ilyen helyeket.  A mocsok tárháza… és micsoda csőcselék van itt! Az egyik pillanatban egy szenvedélyes… és részeg pár nekidől az asztalnak, majdnem felborítva azt. Jézusom!!!

   - Áh… boccs, haver! – mondja a fickó, amikor észrevesz. Haver??? Kimeresztett szemekkel bámulom, ahogy odébb dülöngélnek, majd egymást falva egy másik kanapéra vetődnek. Mi ez, valami bordélyház? Azután hirtelen megpillantok egy ismerős alakot a pultnál. Ez az a srác, akivel úgy egy hete találkoztam utoljára. Mit keres ő itt? Mondjuk, belőle még ki is nézném, hogy ilyen helyekre jár. Emlékszem… nálam maradt éjszakára egy könyv miatt, de másnap még a nevét sem volt hajlandó elmondani. Én meg még azt hittem normális. Azóta egyszer sem jött a könyvtárba. Csak kihasznált… Igyekeztem is őt elfelejteni, amennyire csak lehetett. Nem akartam újra látni… úgy látszik nincs szerencsém. Mindegy… úgysem vett észre… én meg hülye leszek szólni neki.

   - ITTETSUUU!!! – ugrik rám hirtelen egy vadállat.

   - Inaka? Ugh… eressz el… hallod?! Eressz!!! – Nagy nehezen levakarom magamról, mire ő leül mellém.

   - Ott ültem a sarokban, de hiába integettem neked, nem is reagáltál.

   - Mert túl sokan vannak itt, és túl nagy a füst. Meg fogok fulladni.

   - Ugyan már, ennyitől még nem lesz tüdőrákod, ha emiatt aggódsz! – vigyorog, mint mindig.

   - Mindenesetre… örülök, hogy eljöttél. – Mi a… a combomra simított?!!! Még a hideg is kiráz tőle. És miért vándorol a keze egyre feljebb???

   - Részeg vagy? – kapom el csuklóját.

   - Nem, csak ideges. – Még hogy ő az ideges… akkor én mi vagyok???

   - Csak vigyázz a szemeiddel! Túlságosan is óvatlan vagy Ittetsu… vagy talán már elfelejtetted, mit mondtam a teremben? – hajol közelebb hozzám.

   - Hagyj békén, jó?! És ne hívj a keresztnevemen! Különben is csak azért vagyok itt, mert megfenyegettél! – A fenébe… a hangom remeg… nem könnyű a higgadt férfit játszani. Inaka pedig egyértelműen kikezdett velem!!!

   - Hogy megfenyegettelek? Ugyan már, csak szerettem volna egy kis időt veled tölteni. Na, ideje rendelni valamit! – Végre egy kicsit arrébb húzódott tőlem.

   - Én nem iszom.

   - Ne már!! Csak az én kedvemért! – Te lennél az utolsó, aki kedvéért leinnám magam, idióta!

   - Nem.

   - Pincér! Két whisky lesz! – Mi??? Most komolyan semmibe vette, amit mondtam? A pincér elénk rakja a poharakat, Inaka pedig máris benyakalja az övét.

   - Naaa… ne félj, semmi bajod nem lesz tőle!

   - Talán elfelejtetted, hogy kihez beszélsz?! – emelem fel hangomat.

   - Jól van na, ha annyira nem kell, majd én megiszom. Nem fogok rád erőltetni semmit. – De hiszen már azt is te erőltetted rám, hogy itt legyek! Hahhh… Inaka nagykedvűen fecsegni kezd, én meg alig figyelve rá, unott képpel nézek félre. Az a srác még mindig a pultnál ül. Ahogy elnézem, éppen azon van, hogy totálisan lerészegedjen. Egy laza, fekete póló van rajta… így nem látszik a tetoválása. Tényleg… az a tetoválás… nem egy egyszerű darab volt. Jó lenne majd újra… Váh… dehogy lenne jó! Mik nem jutnak eszembe! Biztos az áporodott levegő, meg Inaka miatt futkároznak át ilyen ostobaságok az agyammon. Az csak egy faragatlan fickó. Soha többé nem fog keresni, és én sem fogok kajtatni utána, az már egyszer biztos.

   - Hé, Ittetsu! Figyelsz te rám egyáltalán?

   - Hogy? Áh… persze, hallgatlak… folytasd csak.

   - Akkor mit mondtam az előbb?

   - Öhm… izé… hogy milyen nehéz a könyvtárismeret?

   - Látom ám, hogy azt a pasast stírölöd – bök ujjával a pult felé.

   - Talán bejön neked?

   - Hogy mi van? Nem! Én nem szeretem a férfiakat!

   - Hát… ez utóbbin majd változtatunk, de… - Jól hallottam??? - …akkor, talán ismered őt?

   - Talán.

   - Ez meg mégis milyen válasz volt? Na, csak várj itt, idehívom.

   - Mi? Ne, nem kell! Nem kettesben akartál velem lenni?  – Ne, ne, ne!!! Ha idehívná, azzal csak még rosszabb lenne ez az így is épp elég borzalmas este.

   - Nem akarom, hogy végig ilyen feszült legyél. Ne aggódj, megértelek. Ráadásul nekem sem esne túl jól, ha folyton csak őt bámulnád, miközben átnéznél rajtam. Mindjárt jövök! – Váááh! Mivel érdemeltem én ezt ki? Oda se merek nézni! Most mégis hogyan viselkedjek vele? Valahogy meg kell őriznem a hidegvéremet… akkor nem lehet semmi baj. Inaka már rángatja is oda hozzám. A srác csak áll ledöbbenve, amire én hűvös pillantással válaszolok.

   - Naaa! Ülj csak le! – veregeti vállon Inaka. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből… talán még kedvező helyzetet is kicsikarhatok a dologból. Ha ennek a nagyszájú kölyöknek megtetszene a tetkós srác, végre békén hagyna.

   - Mondd csak, te is az egyetemre jársz… öhm … mit is mondtál, hogy hívnak? – Inaka már kezdi is faggatni. Nagyszerű… elég lesz, ha hátradőlök, és engedem, hogy összemelegedjenek.

   - Öhm… még… nem mondtam…

   - Hát akkor had halljam! – Ennél szélesebb vigyort nem is adhatna kérdése mellé. De a másik… most meg mit pillog itt rám szégyenkezve? Á, hát persze… nekem nem mondta meg a nevét… biztosan Inakának sem akarná, csakhogy előle képtelenség meglógni… tapasztalatból tudom… bármit képes kiszedni az emberből. Azután megszólal, de olyan halkan, hogy alig lehet hallani, mit mond.

   - Yo-…Yoneda Mugoi. – Nocsak, nocsak… mégis kinyögte… heh. Hogy lesüti a szemeit… biztosan szégyelli magát. Hát… van miért… bár, azért már nem haragszom rá. Egyszerűen csak nem kívánom a társaságát valaki olyannak, mint ő.

   - Akkor hívhatlak Mugoinak? – kérdezi a szöszi.

   - Mhm… - bólint pirulva Yoneda. Most már talán fellélegezhetek. Minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál jobb!

   - Én Saki Inaka vagyok, de nyugodtan hívj csak a keresztnevemen, ahogy mindenki! - Ezután Inaka rögtön belekezd egy újabb meséjébe, a fiú, pedig szinte csodálva lesi minden szavát. Elég különös figura, az már biztos. Nem az a szószátyár fajta… ezt már a múltkor is észrevettem. A szöszi továbbra sem tud lekötni, és több óra elteltével, valahogy kezdem ezt az egész ittlétet megunni. Azt hiszem ideje meglépni.

   - Elég későre jár már. Ha nem bánjátok, én most már hazamennék.

   - Akkor hazakísérlek! – vágja rá Inaka rögtön.

   - Ugyan, igazán nem szükséges. Maradjatok csak nyugodtan, úgyis jól elszórakoztok kettesben.

   - Remélem semmit sem értettél félre, Ittetsu! Miattad hívtam ide Mugoit! Egyébként meg – lép a sráchoz – biztosan ő sem akar egyedül elengedni az éjszaka közepén, nem igaz… Mugoi? – A kérdezett nem felel, csak meglepetten néz rám. Ez a kis szőke majom túl agyafúrt!

   - Velünk mész, vagy sehogy – Hogy fonnyadna már le a mosolyod! Látom, hogy lebeszélhetetlen, így megkímélve magam a fölösleges vitázástól, elindulok az ajtó felé. Inaka szalad a pulthoz fizetni, majd Yonedát maga előtt taszigálva jön utánam. Egész úton úgy viselkedik, mint egy fegyelmezetlen kisgyerek, és folyton a nyakamba kapaszkodik.  Yoneda kicsit sem nézhet hülyének… vagy másnak… Azután végre odaérünk.

   - Köszönöm, hogy elkísértetek.  Majd találkozunk. Sziasztok!

   - Várj csak Ittetsu! Ugye nem akarsz csak így itt hagyni minket, ha már idáig eljöttünk miattad?

   - Mi van?!

   - Vagy talán az adósom akarsz maradni? – Hogy szakadnál ketté! Nem hiszem el, hogy kétszer estem bele ugyan abba a csapdába!!! Yoneda meg csak hallgat. Legalább kérné, hogy kísérje haza őt is! Mielőtt bármit is mondhatnék, Inaka már be is libben a főkapun. Úgy tűnik nincs más választásom. Én is belépek utána. A tetovált fiú csak áll a kapuban.

   - Mi az, te nem jössz?

   - Én… nem akarlak zavarni…

   - Már megint kezded? – A legkevésbé sem akarok kettesben maradni azzal a ficsúrral, úgyhogy muszáj lesz marasztalnom.

   - Gyere nyugodtan – mondom, majd előremegyek, mielőtt Inaka felzavarná a ház tulajdonosait.

   - Fúúú! Mondtad, hogy egy garázsban laksz, de eddig elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet! – A szöszi máris az ágyamra vetődik, ahogy körbenéz.

   - Mássz le onnan! – dobom kulcsomat az asztalra. Ha itt akartok maradni, találtok pokrócokat a szekrényben. Én elmentem tusolni.

   - Veled mehetek?

   - Nem – felelem határozottan, és már ott is hagyom őket. Legalább a tusolóban nyugtom van tőlük. Újra eszembe jut, miért nincs szükségem barátokra… mind csak koloncként lóg az ember nyakán. Hihetetlen, hogy Inaka mennyire fel tud idegesíteni az állandó szövegelésével. Jó sokáig áztatom magam… nincs kedvem visszamenni. Azután, már hallom a nagyszájút, hogy hiányol, így kénytelen, kelletlen kimegyek. Persze még előtte felveszem a pizsamámat. Annyira bolond azért nem vagyok, hogy előttük pucérkodjak. Kilépve Inakának eláll a szava. Úgy néz rám, mintha még sosem látott volna fehér embert.

   - Mi van? – kérdezem nem a legkedvesebben. Erre ő felpattan az ágyamról, és úgy ölel át, hogy közben majdnem fel is borít. Mondhatni tapad, mint egy pióca…

   - Szállj le rólam, hallod?!

   - Olyan édes vagy, Ittetsu!

   - Mit mondtál??!

   - Neked komolyan ez a pizsamád?

   - Nem mindegy neked, hogy mi van rajtam?!

   - De olyan aranyos ezzel a kis oroszlánnal a közepén – simít mellkasomra.

   - Ne nyúlkálj!! – lököm el magamtól. Ekkor szemem véletlenül Yonedára téved, aki megszeppenve néz minket. Amikor észreveszi pillantásomat, megszólal.

   - Én… azt hiszem… ideje mennem. – Már fordul is az ajtó felé.

   - Ne menj! – ragadom meg karját, mire meglepetten néz vissza. Zavartan eresztem el. Milyen reakció volt ez már tőlem? Tisztára megőrültem, vagy mi? De akkor is! Nem engedhetem, hogy elmenjen, mert akkor nekem pár perc múlva végem lenne!

   - Miért? – jön a halk kérdés. Hogy képes ilyet…??? Ráadásul… ez túl egyenes volt! Most mit mondjak erre? Végül nem kell felelnem, mivel Inaka megteszi helyettem.

   - Azért, mert nem akarja, hogy hozzáérjek. Maradj csak. – Ezt nem neki kéne eldöntenie! Ha meg tudja, hogy ezt akarom, minek kínoz? És miért mondta ilyen nyíltan ki előtte? Vagy talán ezzel is hátsószándékai voltak? Most biztos nagyon megbántottam Yonedát, még akkor is, ha nem én mondtam. Nem csodálkoznék, ha most rögtön elrohanna…

   - Akkor szívesen maradnék. – Hogyan? Csodálkozva nézek rá, ő pedig csak mosolyog. Én mondom, ezen a fiún nem lehet kiigazodni… én legalábbis nem tudok. Igyekszem összeszedni minden maradék önkontrollomat, és higgadtan szólok hozzá.

   - Rendben. Menj, és tusolj le te is! Adok neked egy törölközőt, meg egy melegítőt, amit felvehetsz.

   - Köszönöm szépen! – Amíg bevonul a fürdőbe, én a könyveimet kezdem el pakolászni. Inaka már megint az Én ágyamon terül szét, és a kezében egy ókori mítoszokkal teli könyvet szorongat.

   - Kérem azt a könyvet!

   - Már nézegetni sem lehet?

   - Minek, ha úgysem olvasol ilyeneket?

   - De te olvasol, ezért engem is érdekel. – Valaki most szúrjon le! Ennyire komolyan gondolja ezt a dolgot kettőnk között? Még csak az hiányzik, hogy szerelmet valljon itt nekem! Kijelentésére inkább nem mondok semmit. Idegesen fojtatom a pakolást, közben pedig hallom, hogy Yoneda is végzett a fürdőben.

   - Inaka! Menj fürödni!

   - És nekem nem adsz váltóruhát?

   - Örülj, hogy használhatod a vizemet! – Nagy nehezen kitessékelem, majd fekvőhelyemre dőlök. Ez a nap nehezebb volt, mint ha egész nap tanultam volna! Yoneda leterít egy pokrócot az ágy mellé, majd lefekszik háttal nekem. Nem egy feltűnősködő típus. A tetoválása most sem látszik… talán mégsem kellett volna fölsőt adnom rá… bár akkor biztosan magán hagyta volna a sajátját. De miért is érdekel engem annyira az a tetoválás? Talán mert egy kész műalkotás volt. Ha az a lökött Inaka nem idegelt volna ki teljesen, nem is gondolnék ilyesmire. Túl fáradt vagyok már… érzem, hogy az álom lassan elnyom. Még utoljára mintha Inaka hangját hallanám, ahogy a nevemen szólít, majd nem marad más, csak a sötétség.

   Egy hatalmas puffanásra ébredek, és az a valami, ami puffant, én voltam. Hogy a francba kerültem a földre? Még sosem estem le az ágyamról. Még jó, hogy nincs magasan, így nem fáj. Várjunk csak? Ez nem is a föld. Ahogy kinyitom a szemem, meglátom alattam Yonedát, aki kikerekedett szemekkel mered rám, én pedig nem különben ő rá.

   - Ah, bocsánat! – mondom, ahogy hihetetlen sebességgel felpattanok róla. Azután meglátom a vetődésem okát.

   - INAKA!!! Hogy volt képed az ágyamban aludni… mellettem!!! – kiabálom, miközben lerántom róla a takarómat. Ő meg még csak most ébredezik. A szemét! Még a nyála is kifolyt a párnámra! Most moshatom ki a huzatot!

   - Hogy tudsz így terpeszkedni, és hogy voltál képes lerugdosni a saját ágyamról?! – kezemet már ökölbe szorítom, az erek már duzzadnak halántékomon mérgemtől.

   - Hee…? Jó reggelt Ittetsu! – vakarja meg jólesően póló alól kilátszó hasát.

   - Ne „jó reggelt”-ezz itt nekem! Mégis ki engedte meg neked, hogy mellém feküdj?!

   - Én megkérdeztem tegnap este, de nem mondtál semmit.

   - Persze, hogy nem, hiszen aludtam! – Fortyog bennem a méreg. Hogy volt képes kihasználni a helyzetet?

   - Most, hogy felkeltél, akár távozhatsz is! Most már semmivel sem tartozom neked, sőt, inkább te jössz nekem egy nagy adag nyugalommal! – Erre odalép hozzám, és a fülembe suttog.

   - Ha akarnám azt is a számládra írnám, hogy egy ágyban töltötted az éjszakát velem, de mivel rendes fickó vagyok, ettől most eltekintek. – Hallom a hangján, hogy mosolyog… biztosan elégedett magával ez a szemtelen róka. Ellép tőlem, és most már normál hangerővel beszél.

   - Akkor az iskolában találkozunk, Ittetsu.

   - Neked Aida-senpai! És azért ne felejtsd el, hogy ha a róka túl gyakran bemerészkedik a tyúkólba, hamar sörétet kap a szívébe!

   - Ha-ha-ha! Ezt egy könyvből vetted? Nagyon találó! De azért arról se feledkezz meg, hogy ha a kakas túl hangosan kukorékol, a róka őt falja fel a legelőször – vigyorog rám.

   - Na, gyere, Mugoi! Hagyjuk a kis kakast, had kukorékoljon még egy darabig – mondja kacagva. Kézen fogja Yonedát, és elmennek. Végre! Hah… nem hiszem el, hogy még a saját szavaimat is ellenem fordította! Tegnap semmit sem tanultam, de mivel nem írunk ZH-t, ez nem jelent akadályt. Egy nap alatt bepótolom az anyagot, csak ne zavarjanak meg… Remélem nem fog egyhamar zaklatni az az idióta! Azt hiszem ideje felöltözni. Ahogy a szekrényem felé megyek, meglátom Yoneda ruháit a széken heverve. Ne… ez azt jelenti, hogy az én melegítőmben ment el! Így vele is kénytelen leszek találkozni! Ráadásul, ha belegondolok, Inakával együtt távozott… Mi lesz, ha most már ketten fognak követni lépten, nyomon…?

   Félek, borzalmas nap vár rám…