Kegyetlen makacsság 6. fejezet

Yoneda Mugoi POV

   Ah… a fény… Már reggel van? És nem húztam be a függönyöket… Hunyorítva kinyitom szemeimet, és komótosan homlokomra emelem kezemet, hogy némiképpen kitakarjam a Nap tolakodó sugarait. Hah… olyan meleg van… és úgy érzem, semmi erőm felkelni innen. Végül valahogy mégis lelököm magamról a takarót. Most meg… hirtelen olyan hideget érzek… fázom… - dörzsölgetem libabőrös karjaimat, miközben felülök. Ráz a hideg… Biztosan a tegnapi miatt. Gondoltam, hogy le fogok betegedni, de azért, hogy ennyire… Tényleg… Aida-san vajon felébredt már? Lassan átcsászkálok a másik szobába, majd az ajtófélfánál megtámaszkodom. Tudom, hogy bűn, és nem is lenne szabad ilyenekre gondolnom, de olyan édes, ahogy ott alszik az ágyon félig kitakarózva. Még azt a nagy pólót is felgyűrte a hasa közepéig. Azt hiszem, túl könnyen beleélem magam olyan dolgokba, melyekből eddig hiányom volt. Ha nem akarok hazudni magamnak, márpedig nem akarok, akkor be kell, hogy valljam, mikor azt hittem, talán tetszem neki, valami kezdett megváltozni bennem. Még soha, egy kapcsolatom se volt, és az agyam tudat alatt már azt a tényt is hajlandó volt félretenni, hogy fiú… csakhogy ne érezzem magam egyedül… Olyan ostoba és naiv vagyok! Egy szerelemnek meg alapból nem ilyennek kellene lennie. Nem csak azért akarok beleszeretni valakibe, mert nincs más! Azért némi önbecsülésem még nekem is maradt! De most már úgyis mindegy… jobb, ha ezt az egészet elfelejtem, és megpróbálok egy jó barátságot kialakítani Aida-sannal. Hagyva, hogy vendégem kialudja magát, kicsoszogok papucsomban a konyhába. Kellene valami reggeli. Egy szendvics meg is teszi. Előkészítem a hozzávalókat, majd elkezdem megvajazni a kenyeret, mikor Aida-san kíváncsi tekintettel kikószál a konyhába. Amikor meglát, lesüti szemét.

   - Jó reggelt! – mondja halkan.

   - Jó reggelt! Ülj le nyugodtan, készítek neked is reggelit. – Ekkor felpillant rám, majd ahogy szemünk találkozik, ismét elkapja tekintetét. Remek… így aztán szép kis barátságunk lesz…

   - Nem szükséges, úgyis haza kell mennem átöltözni, de… jól érzed magad? Nem nézel ki túl jól… nagyon sápadt vagy.

   - Hát… egy kicsit ráz a hideg, és érzem, ahogy valami nyomja szét a fejem belülről, de majd iszok egy Coldrexet és jobban leszek.

   - Ez nem úgy néz ki, mint ami egy bögre Coldrextől elmúlna. – Egy pillanatra, mintha Aida-san megindulna felém, és mintha még a kezét is felém mozdítaná, de visszalép, és nekidől a falnak, hogy megint a padlóról szedegesse fel szemével a morzsákat, majd folytatja mondandóját…

   - Biztosan lázad is van, először vegyél be egy lázcsillapítót, aztán menj el orvoshoz. – Nahát… hogy törődik velem…

   - Lázcsillapítóm az sajnos nincs, de talán tényleg el kéne mennem orvo-

   - Mi az, hogy nincs lázcsillapítód?! – vág közbe fennhangon.

   - Annak minden háztartásban lennie kell! – Csak pislogok rá. Most meg hogy felkapta a vizet egy ilyen apróságon.

   - Majd iratok ki az orvossal azt is.

   - Ha akarod, akkor hozok neked egy közeli patikából. – Behalok… már megint kedves! Percenként, sőt mondatonként változik a hangulata! Viszont… még senki sem tett volna meg ilyesmit nekem. Azt hiszem jobb, ha most udvariasan visszautasítom. Nem akarom, hogy megint úgy érezze, kihasználom!

   - Köszönöm, de nem kell, megleszek egyedül is.

   - Akkor… én megyek is.

   - Máris?! – Ah… most miért kérdeztem ezt? Ha menni akar, nem kellene visszatartanom! De már megint kimondtam, ami először a nyelvemre jött. Ez fog még egyszer a sírba vinni!

   - Ma első órám is lesz, és mint mondtam, előtte még haza kell mennem átöltözni. Köszönöm szépen a vendéglátást – hajol meg kissé, majd eltűnik a szobában. Miközben beszélt, egyszer sem nézett rám. Valahogy úgy érzem, nem jó ez így. Pár perc múlva már a cipőjét húzza fel az ajtónál, és egy gyors „szia” kíséretében távozik. Elfogyasztom egyszerű reggelimet, majd bemegyek a szobába. Ez a srác… még meg is ágyazott maga után. Leterítek az ágyra egy lepedőt, amit egy párna, majd egy takaró követ, és lefekszem. Tényleg rosszul érzem magam. Ma kihagyom a sulit is, és azt hiszem az orvost is inkább kihívom. Aida-sannak igaza volt, biztos lázam van, tűzforró a homlokom, sőt, az egész testem… izzadok, és ráz a hideg egyszerre… Miért is nem hagytam, hogy Aida-san hozzon nekem valami orvosságot…? Így már minden bizonnyal nem fog visszajönni. Pedig akkor talán beszélgethettünk volna egy kicsit. Tényleg… tegnap… és ma is… egészen természetesen tudtam vele beszélni… már önmagamhoz képest. Furcsa, hogy a közelsége ilyen hatással van rám. De ha nem fog visszajönni, az azt fogja jelenteni, hogy látni sem akar. Akkor… hogy fogok elé állni?

   És tényleg nem jött vissza. Sem aznap, sem másnap, sem a következő napon. Pedig legbelül… arra vágytam, hogy… De hát már biztosan valami perverz disznónak gondol, aki csak ki akar kezdeni vele, és veszélyt jelent rá. Talán tisztáznom kellett volna vele, hogy nem vagyok meleg. Amikor elment… rám se nézett… Innenstől nincs is min gondolkodni… de én szeretnék a barátja lenni… Ha ezért sohasem láthatom többé… Ráadásul mindenért csak magamat okolhatom!

   Még mindig elég pocsékul érzem magam, de a reggelim legalább már nem köszönt vissza, mint az elmúlt napokban. A papír zsepiket százassával használom el naponta, így azok már lassan beterítik az ágyat. Köhögök is, és nincs erőm semmihez, még írni se. Pedig az órákról nem nagyon kéne hiányoznom… a tanulásban mindig hátrányt jelent egy hiányzás, és egyes tantárgyak esetében bizonyos óraszámon túl már hiányozni sem lehet. Messze nem olyan könnyű és laza egyetemre járni, mint ahogy azt a legtöbb tini gondolja. Ha nem küzdesz eléggé az elejétől fogva, könnyen elbuksz. De hogy is jutottam el ehhez a témához? Na mindegy, a baktériumok már biztos ellepték az agyamat is, vagy mit tudom én. Hah… pihennem kell. Csak azok a negatív gondolatok ne áradnának szét a testemben egyfolytában… mint valami méreg. Most… vajon mit csinál…?

Aida Ittetsu POV

   Ami aznap történt… jobb nem is emlékezni rá… Még most is teljesen össze vagyok zavarodva. Nem gondoltam volna Yonedáról, hogy homoszexuális. Amikor megkérdeztem, hogy meleg-e, azt mondta, nem, de aztán képes volt… képes volt… nh… Amit művelt velem… az több volt a soknál! Irányítása alá vonta a testem! Az Én testem! Aztán meg utánam futott, és megint az adósává tett azzal, hogy befogadott éjszakára. Mindezt sugárzó ártatlansággal az arcán! Én ezt egyáltalán nem értem! Azt pedig alig bírta felfogni, hogy én nem vagyok olyan, mint Ő! Azt hittem, okos, és talán még jól ki is jöhetünk egymással, de talán túl sokat néztem ki belőle. Olyan, mint egy báránybőrbe bújt farkas! Ki tudja, most is mit forgat éppen a fejében! Már negyedik napja, hogy színét se láttam az egyetemen. Amikor eljöttem tőle, csak egy-egy pillanatra néztem rá, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássam, milyen rosszul van… és persze mondhatjuk, hogy miattam. Az az ostoba, legalább magára terített volna valamit, amikor utánam jött az esőben. Vajon elment orvoshoz? Jobban van már? Bár itt állok a lépcsőház ajtaja előtt, nem merek felcsöngetni hozzá. És nem csak ma van ez így. Tegnap, tegnapelőtt és még azelőtt is eljöttem hozzá suli után, de féltem… attól, hogy mit fog mondani, vagy tenni. Nem mondanám olyan nyomulósnak, mint amilyen Inaka, sőt, olyan kis csendes volt az elején, de… amikor nálam volt… Én nem tudok olyan egyszerűen elsiklani a téma mellett! Csupán reménykedem, hogy most, hogy tudja az igazat rólam, nem fog próbálkozni. A másik meg… most komolyan melegnek nézek ki?! Tudtommal sehol sincs rám nyomtatva nagybetűkkel, hogy „a fiúkat szeretem”! Hah… mindegy… tényleg fel kellene mennem hozzá, ha már eljöttem idáig… már ha felenged. Az is lehet, hogy olyan rosszul esett neki a visszautasítás, hogy inkább meg akar szakítani velem minden kapcsolatot. Viszont ha miattam megpusztulna odafent, az nekem se tenne túl jót. Legalább megtudhatom, él-e még egyáltalán…

   Összeszedve minden bátorságomat becsöngetek. Nem jön válasz. Nem lenne itthon? De hát nem beteg? Vagy… mi van, ha olyan rosszul van, hogy fel se tud kelni? És ha nincs magánál? Jézusom, ilyenre jobb nem is gondolni! Most mit csináljak? Úgy fél perc magammal való viaskodás után, valaki beleszól a kapucsengőbe.

   - Igen? – Ez ő!

   - Öhm… Aida Ittetsu vagyok az egyetemről… csak… gondoltam…

   - Ah, Aida-san?! Gyere fel, beengedlek! – Ezen nem sokat gondolkodott. Megint kezdhetek félni. Kinyitom az ajtót, és egy kimért lépéssel belépek a régi épületbe. Nem egy luxusszálló, de az én lakhelyemhez képest azért pár fokkal feljebb van a ranglétrán. Bár én szeretek a garázsban lakni. Egy kis liftezés után feljutok a kilencedikre. Ha jól emlékszem itt lakik. Áh, igen, az ajtó már nyitva is van. Yonedát nem látom sehol, ezért bekopogok, majd szélesebbre nyitva az ajtót bemegyek.

   - Yoneda-senpai? – kérdezem hollétét emelkedő hangsúllyal.

   - A szobában vagyok, gyere csak beljebb! – Becsukom az ajtót, leveszem a cipőmet, és bemegyek. Yoneda az ágyban fekszik, és nem úgy tűnik, hogy meggyógyult volna.

   - Kröhh-köhh… sajnálom, hogy csak ilyen sokára engedtelek be, de éppen aludtam. – Nagyon csúnyán köhög.

   - Felébresztettelek? Ne haragudj!

   - Nem, semmi baj, örülök, hogy eljöttél, bár a történtek után már nemigen reménykedtem benne, hogy még szóba állsz velem. – Ha nem lenne beteg, talán így is lenne, de ezt inkább nem mondom meg neki. Csendben elkezdek a táskámban matatni.

   - Hoztam neked néhány gyógyszert, meg vitamint, ami talán segíteni fog.

   - Komolyan?! Köszönöm szépen! – Milyen boldog lett, pedig ez igazán nem nagy dolog… Ahogy mosolyog rám, érzem, elpirulok, már megint zavarba hozott. El is kapom a tekintetem, hogy ne lássam.

   - U-ugyan már, ez csak természetes, elvégre miattam lettél beteg – teszem le ágya mellé a gyógyszeres dobozkákat.

   - Aida-san! – szól rám komoly hangon, mire akaratlanul is maga felé vonja szemeim.

   - Nem kellene mindenért magadat okolnod, vagy adósnak érezned magad! Ez nem helyes! Nap, mint nap történik velünk valami. Ha folyton azt számolgatnák, hogy mi miért történik, hogy mi minek az oka, és ki kinek tartozik, már nem lenne épeszű ember a világon! – Olyan egyenesen tudja kimondani, amit gondol, és folyton úgy érzem, hogy tiszta szívből beszél… Pedig az emberek nagy része egyáltalán nem ilyen. Hazudnak, és egymás ellen fordítják kimondott szavaikat… de mellette valahogy nem ezt érzem… Miért…? Mitől más ő, mint a többi ember? Ez a kérdés állandóan ott motoszkál bennem.

   - Igazad van… sajnálom… - hajtom le fejemet.

   - Nem azért mondtam, hogy megbántódj.

   - Tudom… - felelem, és valamiért már megint érzem, hogy arcom lángba borul. Mi van velem?

   - Még mindig haragszol rám a múltkoriért? – hallom halk hangját.

   - … - Ezek után mégis mit mondhatnék neki?

   - Szeretnék bocsánatot kérni tőled. Nem szoktam így viselkedni, nem is tudom, miért tettem, amit tettem, belátom, hülyeség volt, és el akarom mondani, nem vagyok meleg… csak szeretnék a barátod lenni. – Ezt most… komolyan mondja? És még folytatja…

   - Mivel még nem igazán voltak barátaim, nem tudom, hogyan kell viselkedni velük, de ha megengeded, hogy a barátod legyek, igyekezni fogok, hogy ne legyek a terhedre, ígérem! Szóval… lehetne…? – Le kell ülnöm! És le is ülök a szőnyegre, az ágya mellé. Igazat beszél? Tényleg úgy lenne, ahogy mondja? Miért érzem úgy, hogy igen?

   - Aida-san? – fordul felém. Haah… teljesen összezavar…

   - Lehet… - felelek röviden hosszan kifejtett kérdésére. Tehát végeredményben az egész csak egy félreértés volt, amit Inaka okozott kettőnk között. Ez valahogy megnyugtat, de idegesít is egyben. Most… hirtelen hogy elhallgatott… Lassan felnézek rá, majd legyökerezek a szőnyegbe. Mi… ez az átható és hálás tekintet? Aztán megint köhögni kezd, én pedig sóhajtva egyet felállok.

   - Készítsek neked egy teát? – kérdezem.

   - Ha nem túl nagy kérés, jól esne egy bögrével – mosolyog rám halványan. Furcsa egy fiú… Kimegyek a konyhába, és kinyitom a beépített szekrény ajtaját. Gyorsan megtalálom a teát, ugyanis a fél szekrény azzal van tele. Citromos, erdei gyümölcsös, áfonyás, ribizlis, barackos, csipkebogyós, ginkós… annyi féle van, hogy még számon tartani se lehet! Ennyire szereti a teát? De mégis melyiket válasszam neki? Visszamegyek a szobába. Yoneda csukott szemmel fekszik az ágyában, ezért bekopogok a nyitott ajtón, mire kérdőn rám néz.

   - Milyen teát kérsz?

   - Ah… egy egyszerű fekete tea jó lesz.

   - Rendben – mondom, és már ki is fordulok a szobából. Amíg felforr a víz, az ablakon kibámulva gondolkodom. Nem is tudom, hogy jó ötlet-e összebarátkozni vele… eddig megvoltam nagy barátságok nélkül is. De végül is, amíg nem árt nekem, addig baj sem lehet belőle. Talán rájöhetek arra is, hogy mi okozza azt a különös érzést, hogy nem kellene őt eltaszítanom magamtól. Még mindig inkább ő lógjon a nyakamon, mint Inaka! Inaka… minden az ő hibája! Ezt nem fogom neki megbocsátani soha! Ciccegek egyet magamban, majd a teafőző sípolása kihúz gondolataim közül. Megtöltök egy pöttyes bögrét, teszek bele cukrot, majd beviszem Yonedának és leteszem az éjjeli szekrényére.

   - Voltál orvosnál? – kérdezem.

   - Öhm… az orvos jött ki hozzám.

   - Felírt valami gyógyszert?

   - Igen, meg is vettem mindent… Kröhhh-köh-köhh… - Összehúzott szemöldökkel nézem, ahogy majd belefullad köhögésébe. Nekem csak rosszabbnak tűnik az állapota, mint volt.

   - Mikor tudsz újra bemenni az egyetemre? Így nagyon le fogsz maradni, nem?

   - Ah… egy darabig azt hiszem, kihagyom az órákat… majd talán a jövő héten… vagy az azutánin… köhh-köh… - Hogy veheti ezt ilyen könnyedén?

   - De igenis bemész! Amint jobban leszel, bemész! – rivallok rá összeszorított öklökkel és dühös tekintettel magam elé meredve.

   - Ne vedd félvállról a tanulást! Egy egész heti anyagmennyiséget irdatlan nehéz bepótolni, nem is beszélve ennek a duplájáról! Ezt tudnod kellene! Különben is, a név kötelez, és a Te neved Mugoi, vagy nem? Az kegyetlent jelent… Hát legyél is az magaddal szemben! Ha valamit el akarsz érni az életben, akkor küzdj érte a végsőkig, és hozd ki magadból a legjobbat! Ez viszont nem fog menni, ha még magaddal szemben sincsenek elég nagy elvárásaid!!! Hah… hah… haaah… - Kezemmel eltakarom egyik szememet. Csak ekkor kapok észbe… Miért is akadtam ki ennyire? Egy ilyen apróságon… talán mert róla van szó? Nem… Mióta érdekelnek engem mások gondjai? Ha nem akar bemenni, az ő dolga, nekem semmi közöm hozzá…

   - Ah… bocsánat… kicsit elragadtattam magam… - nézek rá, hogy azt lássam, döbbenet ült ki az arcára, és szólni sem tud. Most… miért néz így?

   - Bo-bocsánat… - ismétlem meg immáron egészen halkan bocsánatkérésemet, hátha az előbb nem hallotta, de még mindig ugyan az a tekintet uralja arcát. Azután hirtelen megszólal.

   - Nem… nem kell bocsánatot kérned! – Ah… ezt nem értem… Yoneda egy önkéntelen mozdulattal megvakarja fejét, mint aki kínos helyzetben érzi magát, majd folytatja…

   - Öhm… Te… Te vagy az első… aki ilyet mondott nekem…

   - Ah… nem rosszindulatból mondtam… én csak…

   - Nem, nem… én igazából… boldog vagyok – emeli rám csillogó szemeit -, csak meglepődtem. – Meglepődött? De mégis min?

   - Tudod, a nevem miatt eddig mindenki elítélt, és elkerült, de veled nem hogy beszélgethettem, de még azt is megengedted, hogy a barátod legyek, és… köhh-köhh… Te vagy az egyetlen, aki így értelmezte a nevem jelentését… ráadásul… aggódtál értem… meg most is… a tanulmányaim miatt… - Mi?

   - …Én… nem… - Ez túl sok! Alig bírom felfogni, amit mondott, és érzem, ahogy a vér arcomba szalad megint.

   - Már az is, hogy itt vagy, nekem nagyon sokat jelent! A tanácsodat pedig megfogadom, bár eddig is komolyan vettem az iskolát…

   - A-akkor jó… - Mondom hebegve, csak hogy ne fulladjunk megint néma csendbe, Yoneda arcán pedig ismét egy halovány mosoly terül el.

   - Azt hiszem, most már elindulok hazafelé… - mondom - …a Nap is lemenőben van… - Nem maradhatok itt tovább! Úgy érzem, hogy ha még egy zavarba ejtő megjegyzést tesz, azt már túl se élném!

   - Maradhatsz még, ha akarsz – mondja Yoneda szokásos őszinteségével, de nekem eszem ágában sincs tovább itt maradni.

   - Köszönöm, de most inkább hazamegyek… Még készülnöm kell a holnapi könyvtárismeretre. Igaz is, majd elhozom neked a jegyzeteimet, hogy le tudd másolni – hadarom, miközben gyorsan összeszedelődzködöm.

   - Köszönöm szépen, ez igazán kedves tőled!

   - E-ez semmiség! Akkor én mentem! Szia! – mondom, és belelépve cipőmbe, kiviharzok a lakásból. Elérve a lifthez veszek egy nagy levegőt. Ez… RETTENETESEN KÍNOS VOLT! Beszállok a liftbe, ami lassan megindul velem lefelé. Úgy beszélt rólam, mint valami különleges személyről, pedig kiabáltam vele… Komolyan nem tudok rajta elmenni. Bár… ha úgy van, ahogy mondta, valahol meg lehet érteni… Nem is gondoltam volna, hogy Yoneda ilyen problémákkal küzd. Vajon túlzott, amikor azt mondta, én vagyok az egyetlen? Gondolom, a családja azért nem tartozik a „mindenki” körébe. De… tényleg elkerülik őt egy ilyen dolog miatt az emberek? Milyen előítélet… és felszínesség… nem is… egyszerűen csak szemétség! Megvetem az ilyen embereket! A lift leér a földszintre, én pedig végigsétálok a folyosón, hogy kiérjek az utcára, közben pedig tovább agyalok a történteken... És holnap megint találkozni fogunk, elvégre megígértem neki, hogy elhozom a jegyzeteimet. Ez is csak amiatt van, mert zavaromban hirtelen nem tudtam mást mondani. Igen… így van! – durcáskodok kicsit magamban, majd a lépcsőház mellett pár méterrel megállok, és felnézek arra az ablakra, amelyikről azt gondolom, hogy Yonedáé. Azért remélem, holnap már jobban lesz, és hamar meggyó-

   - Ittetsu! – szakítja félbe hirtelen gondolataimat egy kemény hang. Ledermedek. Ez a hang… tudom, hogy kié… de az… nem lehet…! Ideges lassúsággal fordítom oldalra tekintetem, mire egy szúrós, dühös pillantást kapok válaszul, mely szinte átdöfi szívemet. Ez tényleg ő… ott áll egy fának döntve hátát… szemei pedig meg sem rebbenve tükrözik a színtiszta vadságot.

   - Inaka…

Nincs hozzászólás.