Mazochista érzelmek I. évad 21. fejezet

Joshua

- Ryu! – Még éppen elkapom összecsukló testét, mielőtt nagyot puffanna a földön.
- Mi van veled… Ryu?! - Azután meglátom nyakán a vért.
- Úr Isten! …Ezt én… Ryu! Tarts ki! Hallod?! Tarts ki! - ütögetem gyengéden arcát, de alig van magánál. Ekkor meghallom a telefonban a doki hangját.
- Ryu…? Ott vagy még?
- Doki! Most rögtön told ide a képed, hallod! Hívd a mentőt is! Most! - és leteszem. Istenem! Mit tettem… Én ezt nem akartam… Én segíteni akartam… Én csak… segíteni… Hangos zokogásba kezdek magamhoz ölelve szerelmem egyre hidegebb testét. A vér csak úgy ömlik sérüléséből. Mi tegyek? Mit csináljak??? Óvatosan lefektetem, és már nyitom is az ajtót, hogy a mentősök be tudjanak jönni. Érzem, hogy a hisztéria, a tehetetlenség tudata egyre inkább megőrjít.
Úgy öt perc múlva már itt is vannak, és könnyeim közül nézem, ahogy Ryut hordágyra teszik, infúzióra kötik, és már viszik is. Mennék utánuk, amikor az orvos megállít.
- A tarkóján sérült meg… Te tetted ezt vele? - Hirtelen nem tudok erre válaszolni, ajkaim csak remegnek.
- Bosszúból? Vagy talán már a múltkorit is te csináltad?
- Múltkorit?
- Ne játszd itt az ártatlant! - üvölt velem. - Örülj, ha ezért nem kerülsz börtönbe! Miattad került életveszélybe… nem kizárt, hogy belső vérzése is van… még az is lehet, hogy károsodott az agya… vagy az is lehet, hogy elveszíti az emlékezetét… vagy az is, hogy kómájából sosem ébred fel!!! - Érzem, ahogy először szilánkosra törik szívem, majd hamuvá morzsolódik… A lábaim nem bírják el testemet, és a fal mellett zokogva, a földre csúszom. Az orvos szó nélkül otthagy. Miért történik velünk mindig ilyen szörnyűség? Miért?! Az előbb még olyan jól éreztük magunkat… Én annyira szeretem… és pont ő az, aki nem hiszi el nekem? Most pedig… huh… miattam... Mi lesz ha… mi lesz ha? Én nem tudok nélküle élni!!!

Ryu

A kórházban térek magamhoz. Karomban infúzió, érzem fejem bekötve… Mi történt velem… hol van Joshua?
Kelnék is fel, de szédülés fog el és egy kezet is érzek, amint erőszakkal tol vissza az ágyba. A kézhez tartózó arc… Doki? ...Szakad rólam a víz, mire rájövök, hogy ő az.
- Mi történt? - kérdezem tőle.
- A barátod, vagy szeretőd revansot vett! Mire a mentő kiért, már sok vért veszítettél.
Nem… Joshua sosem tenne ilyet… Lehunyom a szemem, próbálok visszaemlékezni… A dallam… a zene... a szöveg… a kád… az ajtóóóó!!!
- Doki! Nem, csak azt hitte, csináltam magammal valamit… kicsit erősebben rázott meg… nem hibás semmiben. Most azonnal látni akarom!!!
- Nem, amíg ilyen állapotban vagy, senki nem jöhet be hozzád - feleli, majd távozik. Ez nem jó, ez nagyon nem jó. Joshua azt fogja hinni, hogy elhiszem, amit a doki mond. De én tudom, hogy inkább saját magát ölné meg, mint engem. Haza kell hozzá mennem! A doki legalább a mobilomat nem vette el, ami a gatyámban van a széken. Röpke 10 perc, mire megteszem az öt métert. Symát hívom, elmesélem, mi történt, és hogy valahogy meg kell lógnom a kórházból. Syma jó fej, benne van minden hülyeségben, megígéri, hogy jön…
Mire ideér hozzám, lelkesedésem hanyatlóban, erőm semmi, az infúziót is alig tudom kihúzni, ezért a saját lábamon biztos, nem fogom tudni elhagyni a kórházat. Így Syma karjába kap, és úgy visz… Nini itt az egész banda… már ennek sem tudok örülni… Joshuát akarom!!!
Syma gyengéden rak a kocsiba, és lassan vezet hazáig, a többiek követnek minket. A ház előtt mindenki kiszáll, ezek szerint az egész banda megismeri Joshuát. Ha még itt van… ha még nem ment el. A lakásajtó előtt Syma kéri a kulcsomat, de váratlanul feltárul az ajtó.
- Joshua!

Joshua

Fogalmam sincs, hány óra telik el felettem sírással. Mindenről én tehetek… így talán jobb lenne, ha nem is léteznék ebben a romlott világban… akkor mindenki boldog lehetne… Kisírt szemeimmel a konyhába sétálva előveszek egy kést. Pár percig csak tartogatom, majd erőltetve teszem az asztalra. Nem tehetem… még… látnom kell… tudnom kell, hogy van… nem hagyhatom egyedül… Milyen szánalmas vagyok… és még én nevezem magam férfinak… El kell mennem a kórházba!
Már nyitom is az ajtót, majd hirtelen meglátom Ryut velem szemben néhány furcsa fazon kíséretében. Ismerős arcok… csak nem a banda? Ez most nem is érdekel igazán… Ryu… életben van! A boldogságtól, majdnem újra elbőgöm magam, de visszafogom kikívánkozó könnyeimet.
- Jól vagy? - kérdezem félve. Nem merek hozzáérni, nehogy kárt tegyek benne, ezért csak kitárom az ajtót, és hátrébb lépek a falhoz, hogy bejöhessenek. Lesütöm szemeimet.
- A kórházban kellene lenned… nagyon súlyos a sérülésed… - hangom egyre halkul - …én… nem akartam… sajnálom…

Ryu

- Baleset volt, Joshu - simogatom meg arcát már amennyire az erőmből csak telik. Syma a szobámba visz, betakar, majd kimegy, és rám csukja az ajtót. Na mármost, nem azért jöttem haza, hogy itt heverjek egyedül. Kintről hangos veszekedés hangjait hallom, ezért fogom magam, kiszállok az ágyból… és hatalmas csattanással terülök el a földön. Na, bassza meg, ügyes voltam megint! A srácok rohannak be kivéve Symát és Joshuát!!! Az ágyra pakolnak, nyomnának, hogy feküdjek csak szépen vissza, de csak ülni akarok.
- Hol vannak? - kérdezem tőlük, de ők csak somolyognak.
- Némi erőfitogtatás a te védelmedre - mondják nevetve, mikor látják, hogy az idegtől felrobbanok. Na, ha így állunk… szenvedőre veszem a figurát, mondjuk nem nehéz, és sóhajtva hanyatlok a párnámra, és lehunyom szemem…
- Joshua gyere be! - kiabálnak ki.

Joshua

Ahogy Ryut a szobájába viszik, az egyik kölyök elkezd ordítozni velem. Újra, meg újra a fejemhez vágja, hogy mit tettem, és hogy az én hibám. Végül már nem bírom tovább...
- Én is tudom, cseszd meg! - üvöltöm félig elkeseredve. Bentről a nevemet kiabálják, de én így nem tudok itt maradni. Azonnal kirohanok a lakásból. Rohanok... túlzás... még mindig fáj a fenekem, így pár méter után lelassítok. Minek jött ide Ryu... minek hozta őket magával? Rám már nincs szüksége? Én csak bajt hozok a fejére... Jobb is lesz neki, ha nélkülem folytatja tovább az életét...
Csak kóválygok valami kietlen utcán céltalanul, amikor valaki megáll közvetlenül előttem.
- Helló, haver! Remélem, emlékszel még rám! - Lassan felnézek rá, majd csak azt érzem, hogy gyomorszájon rúgnak, én pedig a földre rogyok köhögve.
- Te szemét! - Ez az a kölyök, akit nemrég szétvertem... azok egyike, akik megerőszakolták Ryut. Ha jól látom, nincs egyedül.
- Látom a barátaidat is elhoztad. Hehehe... - nevetek keserűen.
- Most is nagy a pofád, mi?! Tanítsuk meg jó modorra, fiúk! - Erre mindegyik elkezd röhögni, majd miközben körbevesznek, a fő szemétláda lehajol, és megszorítja államat.
- Keservesen megfizetsz azért, amit velem tettél... köcsög! - Nem sokat teketóriázok, minden erőmmel beleharapok kezébe, mire elenged.
- Rohadj meg te veszett kutya! Most megdöglesz! Persze, amikor már félhulla leszel, egy kicsit még elszórakozunk veled! Ha-ha-ha! - röhög újra mindegyik.
- Álmodj csak! - Lassan felállok, és igyekszem felvenni a legjobb pozíciót a harchoz. Négyen vannak, én egyedül, ráadásul nem a legjobb formámban... nem sok esélyem van ellenük. Ez nem az én napom...
- Az olyan patkányok, mint te, csak létszámfölénnyel mernek kiállni ellenem, mi?! Hát legyen... gyertek csak! Megbánjátok azt is, hogy a világra jöttetek! - Az első ütéseket minden nehézség nélkül kivédem, és be is találok párat mind a négynek, de azután az egyik kigáncsol hátulról, majd ahogy elvesztem lábam alól a talajt, a másik ugyanott rúg hasba, ahol az előbb is eltaláltak. Térdeimre esem, majd vért köhögök fel. A fenébe...!
- Azt hiszem, hogy inkább te fogod megbánni, hogy a világra jöttél! Ha-ha-ha! - rúg belém most a bandavezér.
- Khhh... azt én ma már megbántam egyszer... és az nem miattad volt... mocsadék!
- Hogy merészeled?! - rúg oldalba a másik úgy, hogy fordulok kettőt a betonon.

Ryu

Várom, hogy végre bejöjjön a szobába, de… nem jön! Már nem bírok magammal, kelnék ki az ágyból, de nem engedik.
- Joshua! - kezdek el üvöltözni, mire besétál Syma.
- Joshua? Hol van? Miért nem jön be? Syma, hol van Joshua?
- Elment - feleli nemes egyszerűséggel. Elment? Csak így elment? Anélkül hogy látott volna? Miért? Miatta jöttem haza!!! A gyomrom összeszorul… hát ennyi… vége… elment!!! A banda hallgatagon ül mellettem, nem mernek szólni semmit, majd a nemrég hozzánk csapódott nagyon fiatal dobosunk feltesz egy kérdést.
- Ha szeret, ahogy állítottad, akkor miért nem maradt itt?
- Azt hiszem azért mert… mert… majdnem megerőszakoltam! - az egész banda egyszerre hördül fel.
- Mit csináltál te szerencsétlen? - zokogva mesélek el nekik mindent, hogy mennyire erőszakos voltam, hogy mennyire akartam, hogy én… hogy utána velem maradt… hogy sokszor milyen szemét voltam vele.
- Ryu? Azért bánsz így vele, mert téged… téged megerőszakoltak? - kérdezi Syma csendesen.
A kérdésére sápadtabb már nem is lehetnék, válaszolnom se kell, az arcomról leolvasnak mindent.
Joshua… merre lehetsz… nem akarom elhinni, hogy csak úgy itt hagytál.
- Syma! Mondtál valamit Joshuának? - fordulok a szokatlanul ideges Symához.
- Igen! A kurva életbe Ryu, minden dühömet rajta töltöttem ki, igazságtalan voltam vele! -ordibálja a képembe.
- Syma, menjünk utána! - mondom, és már kelek is fel! - Nem, te itt maradsz!
- Ugye nem gondolod, hogy nélkülem fogjátok megkeresni? - vágom oda neki, és már tántorgok is az ajtó felé. Most már senki nem állít meg, karon fognak, és segítenek kimenni, majd kocsiba szállni. Céltalanul kocsikázunk, hogy merre lehet, mikor az egyik kis utcában azt látjuk, pár ember rugdos egy szerencsétlent, aki már a földön fekszik. Csak egy pillantást vetünk rájuk, és már mennék is, mikor a földön fekvő alak a kocsink felé néz. Azok a szemek…
Joshua… és az, aki engem…
- Syma, állj meg! - üvöltöm, mire hatalmas csikorgással megáll.
- Mi a fasz bajod van? - kérdezi ingerülten.
- Az… az ott Joshua… és az egyik, aki… engem… - Syma már ugrik is ki a kocsiból a többiekkel együtt, és rohannak a kis csoport felé. Mire én nagy nehezen odatámolygok, már mindenek vége. Ájult testek hevernek a földön, köztük Joshua, akit Syma próbál élesztgetni.
- Joshua - térdelek le mellé -, Joshu, nyisd ki a szemed… kérlek… szeretlek... nagyon szeretlek!
A következő kép a saját szobám, ahol ketten fekszünk az ágyamon és a doki üvöltözik a barátaimmal.

Joshua

Amikor felnézek, egy pillanatra mintha... nem... biztosan csak hallucinálok... Azután újra belém rúgnak, és én újból elterülök a földön. A látásom... csak feketét látok mindenütt... Hallom Ryu hangját, ahogy azt mondja szeret... meghaltam volna...? A következő dolog, amit meghallok, az az orvos dühös ripakodása. A Pokolba kerültem volna?
- Joshua... - Ez Ryu... érzem, ahogy gyengén megfogja kezem... Kinyitom a szemeimet, de még mindig csak feketeséget látok.
- Miért van ilyen sötét...? - kérdezem erőtlenül.
- Ezt hogy érted? Este van, de a lámpák világítanak.
- Most viccelsz? Korom sötét van... - Ekkor valami nagyon erős fényt érzékelek, és egy kéz lehúzza alsó szemhéjamat.
- Úgy tűnik elvesztette a látását - hallom az orvos hangját. Meghűl bennem a vér.
- Mi? - Légzésem őrült tempóba kezd.
- Micsoda? Ezt nem mondhatja komolyan! - kiabálja Ryu.
- Nyugodj meg Ryu, feküdj vissza! Valószínűleg csak átmeneti vakságról van szó. A látás központja a nyakszirti lebenyben van, és ott nem érte sérülés. Idegi alapú lehet a dolog. Általában egy erős trauma miatt alakul ki. Vannak idegbetegek a családjában?
- Igen... az anyja...
- Hm... Joshuának most nyugalomra van szüksége. Így talán elmúlik, de nem lehet előre megjósolni, hogy mikor. Van, akinél csak rövid ideig tart, másnál egész életre szól. - Egy szót sem vagyok képes kinyögni, csak lesokkolva fekszem az ágyon, idegesen kapkodva a levegőt. Csak Ryu hangját hallom...
- Talán? Talán???

Ryu

- Talán? Talán??? - A hullámok összecsapnak a fejem felett!!! De most… most nem omolhatok össze! Neki szüksége van rám.
- Talán be kellene vinni az egyik klinikára - töpreng a doki.
- Nem - felelem határozottan. - Itt marad nálam. Majd én vele leszek!
- De Ryu, mi lesz a céggel? - kérdezi remegő hangon Joshua, és csak szorongatja a kezemet.
- Szarok az egész cégre, felőlem összedőlhet, tönkremehet az egész, nem érdekel. Te fontosabb vagy nekem! - felelem és lágyan csókolom meg lehunyt szemhéját.
- Mi is segíteni fogunk! - néz rám Syma, és a többiek helyeselnek. A doki átköti a sebemet, megállapítja, hogy egy barom vagyok, mert nekem is még a kórházban lenne a helyem, mikor valaki rátenyerel a csengőre.
- Ryu! Kisfiam! Azonnal engedj be! - Te jó ég! Anyám hogy kerül most ide?
- Én hívtam - feleli szemlesütve a doki. - Nem vagy még annyira jól hogy… - Már megy is, és nyitja ki az ajtót. Anyám berohan, majd ránk nézve olyat sikolt, hogy beleremegnek az ablakok.

Joshua

Egyszer csak Ryu anyjának hangját hallom. Hiába nézek a hang irányába, nem látok semmit. Ne... ezt nem akarom... így hogy éljek??? Inkább meg kellett volna halnom! Szemem elé kapom kezemet, és oldalamra fordulok. Ekkor érzem meg a fájdalmat testem különböző pontjain.
- Anya! Ne sikíts, kérlek! - Érzem a kezét vállamon. Ryu elkezd anyukájával a céges dolgokról beszélgetni, de én hallani sem akarom. Ki akarok menni ebből a tömegből... én ezt nem bírom! Felülök az ágyon, és amerre az ajtót sejtem, elindulok.
- Joshua!
- Hagyjatok! Mindenki!!! - Persze egyből a falnak megyek neki. Valaki... de már azt sem tudom ki, visszaráncigál az ágyra, és le akar nyomni.
- Ne érj hozzám! - mondom halkan, majd kiabálva újra. - Ne érj hozzám! - A kéz, ami fogva tartott, elenged, én pedig lefekszem.
- Szeretném, ha most mindenki hazamenne - mondja Ryu.
- Kérlek, hagyjatok minket kettesben! Majd felhívom a testőrömet, ő majd segít, amiben kell.

Ryu

- Ne érj hozzám! - kiabálja, ezért elengedem. Nem akarja, hogy hozzáérjek?! Mindenkit elküldök, és megkérem, igen megkérem Kenjit, hogy jöjjön ide pár napra. Ha én nem is érhetek hozzá, talán az ő segítségét elfogadja Joshua. Syma, mielőtt elmennének, még odasúgja nekem, hogy ha valami kell, azonnal hívjam. Megígérem neki, majd kikísérem őket. Anyám még kijelenti, hogy a legjobb idegorvost keresi meg Joshuának, majd végre távozik. Bemegyek Joshuához, és leülök az ágy szélére.
- Haza akarok menni - kéri tőlem -, Kenji majd velem lesz, ha megengeded. - Hát mégis el akar hagyni! Tényleg ezért ment el! Nem Syma miatt!
- Rendben - felelem neki lemondóan. - Ha el akarsz hagyni, akkor menj, amint ideér, beszélek vele.
Még jó, hogy nem látja lepergő könnyeimet. Megfogom kezét, számhoz emelem, és tenyerébe csókolok.
- Ne gyűlölj nagyon, kérlek!

Joshua

- Ne gyűlölj nagyon, kérlek! - Gyűlölni? Azzal a kezemmel, amelyikbe belecsókolt, magamhoz húzom arcát, és ajkaira csókolok.
- Szeretlek... ne érts félre! Csak azért akarok hazamenni, mert otthon ismerem a járást, és így is el tudok közlekedni. Nem akarok tehetetlenül feküdni egész nap. Ráadásul neked is pihenésre van szükséged, és nem akarok a terhedre lenni. Meg aztán, nem bírom az ilyen tömeget... Akkor látogatsz meg, amikor csak akarsz - ölelem meg, arcomat az övéhez érintve. Érzem, hogy nedves.
- Ne sírj... újra látni foglak... mert látni akarlak! - Ekkor eszembe jut valami...
- Ryu... tudom, hogy ez neked nagy lejjebb adás lenne, de... nem szeretnél erre az időre hozzám költözni? Persze, ha így már nem kellek... azt is megértem. Mielőtt elindultam... akkor is azon agyaltam, hogy csak bajt hozok rád, és így ez csak hatványozódni fog... - szomorodom el, ahogy hangosan gondolkodom.

Ryu

- Persze, ha így már nem kellek... - Olyan dühös leszek, hogy már nem tudom figyelembe venni, hogy beteg.
- Te hülye barom!!! Azt hiszed, azért mert most éppen nem látsz már nincs is szükségem rád? Ennyire felszínesnek ismersz? Nem hiszem el, hogy ilyeneket gondolsz rólam!!! - Még jó, hogy be kell engednem Kenjit, mert nem is tudom, mit csináltam volna vele.
Elmondom Kenjinek, hogy mi történt, és hogy Joshuánál leszünk egy darabig. Tudomásul veszi, nem szól semmit, ő egy aranyat érő ember. Visszamegyek a szobába, pár dolgot összepakolok egy táskába, és ez annyira kimerít, hogy le kell ülnöm az ágyra.
- Ryu? - kérdezi kissé idegesen Joshua.
- Igen, én vagyok, csak pár dolgot összepakoltam. Ha gondolod, már mehetünk is.
- Tényleg... tényleg velem jössz? - kérdezi meglepve.

Joshua

- Tényleg... tényleg velem jössz? - Elnyúlok a semmibe... reménykedve, hogy megtalálom az arcát, majd Ryu megfogja a kezem, és magához vezeti, mintha csak tudná, hogy mit szeretnék.
- Bárhová követnélek, te ostoba! - dorgál meg kedvesen, majd megcsókol. Lépteket hallok közeledni. Kenji az...
- A csomagokat a kocsiba tettem, Hitakama-sama.
- Rendben, induljunk, Joshua! - Óvatosan vezet kifelé, de érzem, hogy az ő lábai is megremegnek néha-néha. Hazaérve rögtön irány az ágy. Egy percre sem engedem el Ryu kezét. Azt akarom, hogy ő is pihenjen.
- Kenji... kérlek, főzz egy kis teát, és rendelj egy pizzát... magadnak is! - kérem tőle.
- És légy szíves etesd meg a cicákat is! - mondom neki, ahogy megérzem Lili dörgölőzését a lábamnál.
- Igenis, Joshua-sama!
- Lili... most menj innen! - hallom Ryut, és érzem, leteszi Lilit az ágyról.
- Nagyon fájnak a sebeid, Ryu?
- Sebeim? Csak egy van...
- Ez nem igaz... - most megtalálom arcát, és végigsimítok rajta.
- Itt is megsérültél... miattam... amikor betörtem az ablakot...

Ryu

- Itt is megsérültél... miattam... amikor betörtem az ablakot... - mondja, miközben keze arcomon simít végig.
- Én több sebet okoztam neked - válaszolom fakó hangon. Mikor meghozzák a pizzát, Joshua dühöngeni kezd, hogy nem lát, alig tudom lefogni, erőm már tényleg teljesen a nullán van.
- Joshu, fejezd be! Gondolj arra, hogy csak átmeneti, és ha dühöngsz, attól csak még rosszabb lesz!!!!! - Ettől lecsendesedik, én kis katonákra vágom a pizzát, és úgy rakom egy tányérba eléje. Nagy nehezen kezd enni, néhány falat még mellé megy, de kérdésemre, hogy segítsek-e, nemmel válaszol. Kaja után, egymáshoz simulva fekszünk az ágyon, majd érzem, Joshua ficeregni kezd mellettem.
- Mi a baj?
- Ki kell mennem a mosóba - válaszolja, és már indulna is. Feltápászkodom, hogy vele menjek, de megállít a hangja…
- Ne, egyedül is megy. - Óvatosan lépked, mert hiába ismeri a lakást, azért bizonytalan. Ahogy eltűnik, már megyek is utána, mert féltem... A mosdó ajtajára tapadok és hallom, ahogy csendesen dühöng.
- Ülve pisilni... mint a lányok...

Joshua

Minél előbb vissza kell szereznem a látásomat, mert ez borzalmas! De mégis hogyan tudnám? Kivágom a mosdóajtót, majd egy kiáltást hallok.
- Áúúú!
- Ryu?
- Itt vagyok.
- Bo… bocsáss meg. - Már megint bántottam... tudtam, hogy ez lesz... csak a terhére vagyok. Mi a fenét fogok én csinálni egész nap??? Még TV-t se tudok nézni... olvasni se tudok... nem tudok csinálni semmit!!! Teljesen töröttnek érzem magam belülről, ahogy visszakószálok az ágyhoz... bár... amióta az a dolog megtörtént Ryuval... már szét vagyok esve teljesen. Csak fekszem az ágyon... csendben.
- Most hány óra van?
- Hajnali egy körül lehet, úgyhogy ideje lenne tényleg aludnunk. - Ryu mellém telepszik, de most csak a kezét teszi hasamra. Gondolom, nem akar fájdalmat okozni...
- Ryu? Kérhetek valamit?
- Mit szeretnél?
- Elénekelnéd nekem azt a dalt, amit... nekem írtál? Amit először a bárban hallottam... azután a pihenőszobában...

Ryu

Az a szám... a rádióban hallotta először... olyan rég volt, vagy nem? Mennyi minden történt azóta velünk...
Hangom fájdalmasan csendül fel... talán sosem hangzott ilyen szépen, ennyi érzelemmel.

Oda hív a fény, oda húz a szív, melyet nem lelek egyedül.
Te itt voltál, s fogtad kezem, vezettél a senki útján,
Akkor tavasz lett a tél, s virág nyílt ki a fán.
S hova fúj a szél, már visz út, oda húz a szív, mely téged vár,
Talán lesz majd újra szép tavasz, talán lesz még egyszer nyár!
Újra fogod majd a két kezem, elül a szél, mely úgy hajt,
S a percnyi csendben meghallod, a szív sugallta dalt!

Nem tudom tovább énekelni, hangom elcsuklik, Joshuára borulok, és zokogva ismételgetem…
- Szeretlek, szeretlek. - Kenji berohan, és látván, hogy egyszerűen nem tudom abbahagyni a sírást, felnyalábol, odaszól Joshnak, hogy mindjárt jön, majd a fürdőbe visz, a kádba állít, és rám engedi a hideg vizet. Aztán leszedi rólam a vizes ruhát, és törölközőbe csavar. Utána már rohan is Joshuához, aki már indulna is ki a szobából. Hallom, hogy Kenji morog vele, és visszatessékeli az ágyba.

Joshua

Ryu hangja megnyugtat… szeretném hallani… még… még… azután a dal félbeszakad, és Ryu zokogva borul rám. Ryu… Pár perc múlva Kenji hámozza le rólam. Nélküle rögtön ideges leszek, és mennék is utána, de Kenji rám szól. Kenji… ő csak ne utasítgasson!
- Ryu!
- Mindjárt jön… nyugodjon meg, kérem!
- Te ne nyúlj hozzám! - lököm el kezét.
- De kérem…
- Joshu… - érzek egy gyengéd ölelést. - Semmi baj… már itt vagyok. Kenji, távozhatsz.
- Igenis! - csupasz vállamon érzem, ahogy nedves fürtjeiből csöpög a víz, és minden egyes csepp végiggurul testemen.
- Meg sem törölköztél rendesen... - Kezembe akad a törölközője, leveszem róla, és elkezdem dörgölni a haját vele.
- Sajnálom… nem akartam, hogy sírj... Jólesett hallani a hangodat.

Ryu

- Sajnálom… nem akartam, hogy sírj... Jólesett hallani a hangodat. - A hangom?! Nekem az kell, hogy lásson, hogy szeretkezés közben a szemembe nézzen!!!
- Aludjunk - felelem halkan, és várom, mikor alszik el. Álmában olyan, mint egy kisgyerek...
Látnia kell!!! Gyengéden érintem számmal szemhéját, és adom csókom mindkettőre.
Reggel haragos kiabálására ébredek! Értem, nekiment az ajtónak... Aztán a fejéhez kap, látszik, fájdalmai vannak. Mire melléje érek...
- Ryu, most itt állsz előttem, ugye?
- Igen, miért?
- Halvány alakot látok!
- Joshua, ez nagyon jó, még pár napig kell pihenned, és minden jó lesz, megint látni fogsz!
- És ha nem? Ha így maradok?
- Én akkor is veled maradok, Joshu - zárom karjaimba.

Joshua

Nem tudom mitől, de halványan látni kezdem a körvonalakat... igaz csak ott, ahol erős a fény és a sötét határvonala.
- Köszönöm - ölelem át egyetlenemet. - Talán attól javult az állapotom, hogy bevertem a fejem? Lehet, hogy párszor fejbe kéne vágni, és rendbe jönnék. Elengedem Ryut, és párszor a falhoz vágom a fejemet.
- Mit csinálsz?! Megőrültél?! - fog le Ryu. Én pedig fogom most már jócskán fájó kobakom.
- Bocsi... csak azt hittem, működni fog...
- Hülye! - veti oda röviden.
- Nem vagy éhes, Ryu?
- De... eléggé... - Kisétálunk a konyhába, majd meglepetten szólal meg.
- Nahát! Kenji! Készítettél reggelit?
- Igen uram. - Tényleg csinált reggelit? Egyáltalán hol aludt? Nem vettem észre, hogy kiment volna a lakásból... talán a piros kanapét választotta. Jó ember... még ha sok is vele a baj... Nincs időm megkérdezni erről, hirtelen megszólal a csengő. Kenji szalad ki, én közben az asztalhoz ülök Ryuval. Amikor Kenji visszajön, félő hangon mondja…
- Myo van itt. Kívánják fogadni?
- Ez Joshuán múlik - hallom Ryutól.
- Most kéne mondanom, hogy látni sem akarom, igaz? Hehehe... Beengedheted, de kérlek, előbb tájékoztasd őt a helyzetről, minden részletével együtt.
- Máris!

Ryu

Nem hiszem el!!! Képes volt beengedni!!! Komolyan nem értem. Az étvágyam teljesen elment, és még hallanom is kell, ahogy Myo pátyolgatja Joshuát. A francba! Bevetem magam az ágyba. Nem kellett volna, fejem a támlának csattan, és én hatalmas fájdalmat érzek. Hátranyúlok és biztos vagyok benne... igen... ez megint vér!!! Ez nem az én napom, nem az én hetem, nem az én életeeeeem!!!
Csendben egy sebtében kirángatott pólóval próbálom elállítani a vérzést, de érzem, nem nagyon sikerül…
- Kenji, gyere be légy szíves - szólok ki halkan. - Kenji jön, majd be is csukja sietve maga mögött az ajtót.
- Hitakama-sama, be kell vigyem a kórházba! - mondja határozottan. Tudom, hogy igaza van, de Myóval hagyni Joshuát! Széttépi a pólót, ügyesen beköti a sebet majd, sapkát húz a fejemre.
- Talán így nem lesz feltűnő - és már húz is ki a szobából. Az ajtón kívül már fel is kap, mert kezdek szédülni. Kocsiba rak, közben felnézek az ablakra… Myo...

Joshua

Gondoltam, hogy Ryunak nem fog tetszeni, hogy beengedem, de ha nem tettem volna, csak még idegesebb lett volna. Ryu kimegy, Myo pedig bejön a konyhába.
- Joshua… - arcomat kezei közé fogja. Én felnézek, de csak egy nagy fekete maszat lebeg a szemeim előtt, ezért félretekintek.
- Sajnálom, nem kellett volna vele hagynom téged! - ölel meg.
- Inkább nem kellett volna maradnod és meglesned… akkor ez az egész nem történt volna meg… De ne aggódj, azért nem a te hibád… csak… minden összejött… - Erre ő még szorosabban ölel magához.
- Myo… ez fáj…
- Ah… bocsáss meg! - enged el. – Pihenned kellene.
- Előbb még befejezem a reggelimet.
- Megvárom. – Ekkor lépteket hallok, majd az ajtót.
- Valaki kiment? - kérdezem, de Myo sem tudja, mert háttal van az ajtónak, és nem látta. Biztosan Kenji volt… A reggelit befejezve Myo a szobába kísér, hogy lefeküdjek. Beérve Myo valamiért elenged, de nem bánom, magam is eltalálok az ágyig.
- Ryu… nem akarsz még enni egy kicsit… nem ártana…
- Joshua… Hitakama-sama nincs itt.
- Eh… ez nem vicces. Ryu… mondj valamit!
- Joshua… a lepedő… véres. - Szavai hallatán lefagyok a szoba közepén.
- Mi??? Mondd, hogy ez nem igaz! Mi az, hogy véres? És hol van Ryu? - kérdezem most már ordítva Myo felé.
- Biztosan ő ment el Kenjivel együtt… talán a kórházba… Joshua! - Rohan hozzám, ahogy látja, hogy megszédülök, és a fejemet fogom.
- Fáj… a fejem… - mondom, miközben Myo megtart. Amikor kinyitom a szemeimet, újra teljes sötétség borul rám… Ne… ezt ne!
- Myo… vigyél a kórházba!
- Na de…
- Vigyél el hozzá… most!!!
- Rendben. – Kocsiba szállva már indulunk is a kórházba.

Ryu

A kórházban már visszatérő vendégként kezelnek, és már hívják is a Dokit. Ahogy meglát, azonnal kiabál a nővéreknek, és előkészül, hogy újra összekapcsolja a sebemet. A fenébe! Most jobban fáj, mint akkor!
- A sebed nagyon csúnya és gyulladt is, itt kell maradnod pár napig - mondja feszülten, majd megkérdezi…
- Joshua? Egyedül hagytad?
- Myo vele van - válaszolom. A következő percben anyám hangját hallom az ajtóból. Kenji!! Ezért… hálás vagyok.
- Kisfiam, mi a fenét műveltek ti? Minden nap történik valami baj veletek! - ül le az ágyam szélére.
- Anya, Joshua otthon maradt, kérlek, menj el hozzá, vidd el a házadba és vigyázz rá, amíg kiengednek innen. Kell valaki, aki mellette van. Félálomban még hallom, hogy valaki a nevemet mondja, de szép lassan csúszok bele a sötétségbe.

Joshua

Amikor beérünk a kórházba, minden emeleten végigkérdezzük a nővéreket, és végül a harmadikon azt mondják, hogy épp a műtőben van. Nem tehetek mást, csak várok. Myo végig velem marad, hoz nekem az automatából egy üdítőt, és leül mellém egy székre. Istenem... annyira ideges vagyok... ha látnék, most fel-alá sétálnék. Éppen ujjaimat tördelem, amikor fél óra múlva megjelenik a doki, és azt mondja, hogy lekezelte a sebet, és szépen összevarrta, de pár napig bent kell lennie a kórházban.
- Akkor én is vele maradok - mondom határozottan.
- Nem hiszem, hogy jót tenne neked. Az itteni légkör csak frusztrálttá tenne, neked pedig nyugalomra van szükséged.
- Igaza van, Joshua - helyesel Myo is.
- Én akkor leszek frusztrált, ha nem lehetek vele! Kérem! Had menjek be hozzá! - majdnem azt mondtam, hogy látnom kell őt, de még időben észbe kaptam...
- Most bemehetsz hozzá, de később még benézek, és megbeszéljük, hogy mi legyen. - Myo kezét fogva elsétálunk a kórteremig, ahol Ryu fekszik. Az orvos azt mondja, hogy még az altató hatása alatt van, majd otthagy minket. Hallom, ahogy egy gép pitypikkeléssel jelzi Ryu minden egyes szívdobbanását. Olyan monoton hang... És a légzése...
- Lélelegeztetőn van? - kérdezem halkan.
- Biztosan csak a biztonság kedvéért. - Myo leültet egy székre, odasegíti kezemet Ryuéhoz, és távozik. Olyan hideg... Mi történt már megint abban a pár percben, amíg nem voltam vele? Most már nem fogom elengedni... egy pillanatra sem!

Ryu

- Ryu? - hallom Joshua hangját, majd érzem, ahogy keze finoman tapogatja végig arcom…
Gépek monoton hangja, lélegeztető??? Pánik fog el, küszködök, hogy kinyissam szemeim, hogy felkeljek, de egy idegen kéz visszanyom.
- Nyugtatót gyorsan! - és már megint sötétség, amibe néha Joshua arca villan elő… ahogy megismertem gyerekként… a cicák… a szeretkezések. Látni akarom! Fel kell ébrednem… vele akarok lenni…!
Az ébredés fájó és kellemetlen. Miért? Nem kaptam fájdalomcsillapítót? Végre ki tudom nyitni a szemem… Doki?
- Fáj - nyögök fel.
- Tudom, de mivel úgy értesültünk, hogy éppen leszokóban vagy bizonyos szerekről, nem kockáztathattuk, hogy most meg erre szokj rá! - Bassza meg!
- Joshua? – kérdezem.
- Anyukád megfenyegette, hogy ha nem megy vele, akkor soha többet nem mehet a közeledbe. Ryu, neki ez volt most a legjobb. A te lakásodban vannak, ehhez azért ragaszkodott Joshua. - Ahhhh! Ne már!!! Most majd nekiáll átrendezni, takarítani… Letörten hunyom be szemem.
- De este bejönnek - adja meg a kis reménysugarat.

Joshua

Amikor Ryu anyja elráncigál, újra fájni kezd a fejem. Nem akarom Ryut egyedül hagyni!!! Myo kint beszélget Kenjivel. Kenji megígéri, hogy Ryu mellett marad, Myo pedig velünk jön. Ryu lakásában csak leülök az ágyra felhúzott térdekkel, és egy szót sem szólok egész nap... senkihez. Nem fogadok el se ételt, se italt. Ezek a dolgok senki mástól nem kellenek! Senki más nem kell nekem! Egyetlen percet várok... azt, amikor végre visszamehetek a kórházba. Csak ülök... ülök... és ülök. Myo hiába kérlel, Ryu anyja hiába sopánkodik, én meg sem mozdulok. Fogalmam sincs mikor, de azt mondják, hogy indulhatunk a kórházba. Vagy beesteledett, vagy nem bírták tovább, nem is érdekel, csak lehessek már ott.
A terembe lépve egy gyenge hang fogad.
- Josh...
- Ryu! - Már szaladok is felé, de felbukom a székben. Szerencsére épp az ágyra érkezem, és lassan feltápászkodva leülök. Kitapogatom Ryu kezét, aki alig érezhetően szorít rá enyémre. Úgy hallom, már nincs lélegeztető rajta... akkor jobban kell lennie.

Ryu

Próbálom megszorítani a kezét, de csak nagyon gyengén megy.
- Joshu… feküdj… mellém… - kérem, és már húzom is, hogy érezzem végre vékony testét magam mellett.
- Na de, fiam! - Anyám hangja térit észhez, de nem érdekel, őt akarom magam mellett.
- Azt akarom, hogy itt legyen - válaszolom, és Joshua már be is fészkeli magát mellém. Szorosan ölel, szinte a levegőt is kiszorítja belőlem. Olyan sebezhető és vékony, nagyon vékony.
- Ettél ma már valamit? - kérdezem.
- Nem evett semmit mióta hazamentünk - anyám zsörtölődik egy sort, majd megkérem, hogy hozzon valamit enni, és már az infúziót akarnám kitépni, mikor megjelenik a jó Doki.
- Azt már nem! - rivall rám, majd vet egy helytelenítő pillantást a mellettem fekvő Joshuára.
- Neked nem lenne szabad itt lenned - mondja neki.
- Nem megyek sehová - hangzik a válasz, majd látom, hogy megint a fejéhez kap. Ezek a fejfájások nagyon nem tetszenek nekem, de megint elkap az álmosság, fejem Joshua hasára hajtom, mint már annyiszor és mindketten elalszunk.
Az utolsó gondolatom az, hogy végre újra lásson engem…

Joshua

Szó nélkül mászom Ryu mellé az ágyba, és olyan erővel szorítom magamhoz, hogy még két testőr se tudjon elszakítani tőle. Nem érdekel, hogy mások mit mondanak, vagy gondolnak. Itt maradok vele!
Jelenléte megnyugtat... el tudom hinni, hogy minden rendbe fog jönni. Ahogy hasamra hajtja fejét, érzem, hogy az álom lehúz a mélybe... fáradt vagyok... így már... képes leszek aludni...
Amikor felébredek, Ryu még mindig rajtam fekszik. Csend van, csak Ryu halk szuszogását hallani. Lassan kinyitom szemeimet, és... semmi. Illetve látom a fény, és árnyék határait, ahogy tegnap reggel is... már ha az tegnap volt... de több idő csak nem telhetett el...
Miközben Ryu tincseit fűzögetem ujjaim között, az árnyfoszlányokba merengek... szeretném újra látni őt...
Azután valami hirtelen eltakarja a fényt előlem, és egy kezet érzek a homlokomon. Ez nem Ryué... ki az...?
- Ki vagy? - kérdezem halkan, de annál idegesebben, választ viszont nem kapok.

Ryu

Mikor felébredek már nincs mellettem. Nem tudom hová mehetett! Hiszen nem lát! Talán a Dokival van? Vagy Anyámmal?
Lassan majszolom az ételt, ami az ágyam mellett van, de hamar ki is jön belőlem. Jön a nővér, rendbe teszi az ágyam, de a kérdésre, hogy hol van Joshua, nem tudja a választ. Kezdek ideges lenni! Nagyon ideges!!! Ami nem jó, mert minél idegesebb vagyok, annál jobban fáj a fejem. A rosszullét hullámokban jön rám, és a nővér már hívja is a Dokit.
Mire hozzám ér én csak annyit tudok kinyögni…
- Joshu??? - és már megint sötétség.

Joshua

A titokzatos egyén megfogja csuklómat. Én szabad kezemmel igyekszem lefejteni magamról ujjait, de nincs bennem elég erő.
- Engedj el! - A fájdalom elviselhetetlenül fejembe nyilal. Az a valaki pedig csak húz kifelé az ágyból.
- Ryu... - A következő dolog, amit érzékelek, hogy valaki gitározik. Ismerős... ez a dallam... Mielőtt felismerhetném, a gitárszó hirtelen abbamarad.
- Magadhoz tértél? - Lassan felülök fekvő helyzetemből.
- Ki vagy te?
- Nem ismersz meg? Hallottam, hogy baj van a látásoddal, de a hangomról gondoltam... persze már régen volt... - Várjunk csak... az nem lehet...
- Hisashi?
- Tehát mégis emlékszel... ennek örülök.
- Hogy találtál meg?
- Ami azt illeti, idecipelni nehezebb volt, mint rád akadni. Elég volt egy kicsit kérdezősködni a városban... téged mindenki ismer. Viszont azon meglepődtem, hogy egy fiú mellett találtam rád.
- Ryu!
- Így hívják?
- Kérlek, Hisashi, vigyél vissza a kórházba!
- Megint meglepsz. Azért hoztalak el onnan, mert tudtommal utálod a kórházakat.
- Ez most nem számít, csak vigyél vissza!
- Ahogy akarod. - Taxiba ülve megyünk vissza a kórházhoz. Az úton nem sokat beszélgetünk, csak Ryura tudok gondolni. Amikor odaérünk, még komolyan megkérdezem…
- Ugye nincs semmi baj, Hisashi?
- Nincs... semmi. Menj csak.
- Gondolom, már tudod, hol a bár, ahol dolgozom. Nemsokára jobban leszek. Akkor... gyere be, és ígérem, annyit beszélgetünk, amennyit csak akarsz!
- Rendben.
Becsapom a kocsi ajtaját, majd a taxi elmegy. Gyorsan felhívom Kenjit, aki pár perc múlva már ott is van mellettem. Szükségem is van rá, mert újból az ájulás kerülget... talán mert már egy napja nem ettem semmit. Kenjinek éppen sikerül elkapnia, hogy ne vágódjak hanyatt az aszfalton.

Ryu

A sötétség tartós, csak a gondolataim pörögnek. Merre van Joshua? Kivel ment el? Miért nem maradt mellettem? Talán megunta, hogy miattam mindig zűrbe kerül? Talán tényleg elege van? Választ nem kapok senkitől. Ki kell nyitnom a szemem!!! Minden erőmet összeszedem, és vért izzadok, mire ezt véghezviszem. Az ágyam szélén anyám ül… nem Joshua… Mellette Kenji, aki akkor száguld ki a szobából. Joshua… hol vagy???

Joshua

Kenji a karjaiban visz be Ryuhoz, és lefektet az ágyra.
- Ryu... bocsáss meg! Nem akartalak itt hagyni, csak megint... elráncigáltak!
- Joshu... - Ryu rám borul, és ruhámba temeti arcát.
- Egyél végre valamit kisfiam! - Hallom az anyukáját.
- Ryu... együnk együtt, jó? - Ryu csak bólint egyet, majd óvatosan felülünk mindketten. Ryu anyukája elénk teszi az ételt.
- Ez mi? - kérdezem, mielőtt hozzányúlnék.

Ryu

- Csirkemell falatok, rizs, édes-savanyú mártás - mondom neki, és megszorítom a kezét.
- Ha segítség kell, csak szólj nekem. - Nézem, ahogy tapogat a kezével, lassan emeli a szájához az ételt, és nekem könnybe lábad a szemem... Mikor jön vissza a látása? Akarom, hogy újra engem nézzen, tekintette csak engem lásson!!!
- Ryu… egyél te is - hallom anyám hangját. De ha egyszer nem megy…
- Ryu? Nem eszel? Akkor én sem - Joshua hangja szívet tépő.
- Már eszem! - felelem, és nyúlok az ételhez.

Joshua

Lassan eszegetek, amikor egy villára tűzött falat megakad a szám előtt.
- Vigyetek a mosdóba! - hallom.
- Ryu! - Már megint nem tud enni? De hát... már kezdett rendbe jönni! Így én sem tudok enni.
- Bocsásson meg Joshua-sama, hogy beleszólok, de attól, hogy nem eszik, Hitakama-samának nem lesz jobb. Ha maga nem tartja magát, ő kire támaszkodjon? - mondja Kenji. Igaza van... Erőltetve nyelem le a falatokat, bár semmi étvágyam. Mire Ryu visszaér, mindent megeszek.
- Örülök, hogy megetted - szólal meg halkan Ryu.
- Kenji! Légy szíves, hozz a lakásomról egy kis meggybefőttet! A konyhai beépített szekrényben megtalálod.
- Igenis! - A mellém telepedő Ryuhoz fordulok.
- Kezdjük előröl a gyógyulást! Segítek neked felépülni - mosolygok egy kicsit.

Ryu

Hálásan nézek rá. A meggybefőtt nagyon jó lesz, talán megmarad bennem.
- Köszönöm - fogom meg kezét. Annyira jó, hogy itt van velem. Lassan dőlök a párnámra, mert gyomrom még háborog. Közben jön egy nővér, hogy átkösse a fejemet, ezt hogy utálom. Belép a Doki is és Joshua már menne el mellőlem.
- Nem! - kapok karja után - Ne menj el mellőlem, a Doki így is megvizsgálhat. - Látom az orvos arcán, hogy nem tetszik neki, de tehetetlen velem szemben. Amíg a fejemen matat, meg a szemembe világít, Joshua kezét szorongatom.
Aztán egyedül maradunk.
- Joshua, hol voltál? - kérdezem meg hirtelen...

Joshua

- Az egyik régi ismerősömnél voltam. Nem akartam menni, de elájultam, ő meg elvitt magával. Én is nagyon meglepődtem, először azt sem tudtam, hogy ki az. Régen láttam utoljára.
- Mégis miféle ismerős volt?
- Egy barát... de ennél többet nem mondhatok. Elég zűrös élete volt, és megígértem neki, hogy senkinek sem beszélek róla.
- Férfi? - kérdezi félve.
- Igen, az... de nem kell féltékenynek lenned rá, tudtommal hetero. Most inkább pihenj egy kicsit, amíg Kenji vissza nem érkezik - simítok arcára.

Nincs hozzászólás.