Mazochista érzelmek I. évad 34. fejezet

Joshua

Szereti őt? Erre nem számítottam... De Ryu... miért teszi ezt? Ezt nem akarhatja, ha még szeret! Ahogy nézem őket, bánat, kín és harag együttese kavarog bennem. Alig tudom visszatartani könnyeimet, de ha már idáig jutottam, nem hátrálhatok meg! Nagy léptekkel Daishinél termek, és lerántom őt Ryuról. Egy lendülettel ráülök, és mielőtt bármit is tehetne, előkapom csizmám szárából bicskámat, és a nyakának szegezem.
- Ha vele csinálni akarod, előbb velem kell! Ha nem tetszik, megöllek! - suttogom haragosan képébe.
- Ezt úgy mondod, mintha te meg tudnád őt védeni. Neki olyan valakire van szüksége, mint amilyen én vagyok. - Szavai tőrként szúrnak belém, és keserűen nézek Ryu dühös arcára.
- Talán nem szeretsz már?

Ryu

- Talán nem szeretsz már? - Ahogy Harumin ül, és a nyakához szorítja a kést, nem tudok mit mondani. Annyi emlék játszódik le a szemem előtt, ami szép, jó és kedves a szívemnek, de ezt a Joshuát, aki megint fenyeget egy embert, ezt nem tudom szeretni. És ez boldogtalanná tesz. Ha nincs az a Joshua, akit én szeretek, akkor élnem se kell. Lassan de határozottan veszem ki kezéből a bicskát, majd ugyanilyen lassan megyek be a fürdőszobába, és zárom be mögöttem az ajtót. Mire észbe kapnak és dörömbölni kezdenek, én már húzom is végig a bicskaélt a csuklóimon, pár másodperc alatt borít be a vér, és kezd elhomályosulni minden. Mire betörik az ajtót, én már eszméletlenül fekszem a földön.

Joshua

Ahogy Daishi betöri az ajtót, ledermedek a látványtól. Ryu... saját vérében fekszik a fürdőszoba kövén. A lélegzetem elakad, és moccanni sem tudok. Daishi azonnal hozzá rohan, és nyomókötést tesz csuklóira.
- Gyere, és segíts!... Segíts már!!!... A te szerelmed, vagy nem?!!! - Hiába... nem megy... Ryu... Látom, ahogy Ren szalad segíteni, majd ketten kiviszik Ryut. A fojtogató érzés előtör, és szorosabban tartja fogva torkomat, mint valaha. Ryu... miattam... én tettem ezt vele! Én... ÉN!!! Kezdem elveszíteni a tudatomat, és már-már a fulladás kerülget, de nincs itt senki, hogy segítsen. Nem tudom megtartani magam, és a falnak dőlök, de leverem a tükröt, ami darabokra törik széjjel, majd beletenyerelve a szilánkokba csuklom a földre. Ez... Ryu vére... már homályosan látok... mindenhol csak vörös... mindenhol csak vér... Azután megpillantom a bicskámat. Nemhogy megvédtem volna... megöltem őt... megöltem az egyetlent, aki a világnál is többet jelentett számomra! Ezek után... nem érdemlek mást, csak halált! Szememből sűrűn potyognak a könnyek, ahogy magamhoz emelem bicskámat, majd egy határozott mozdulattal magamba döföm.
- A-ahhh...haaah... - Lassan már semmi más nem marad elmémben, csak a vörös vér látványa, és a kövek hidege...

Ryu

Kinyitva szememet a jól ismert kórházi falakat látom, karomban infúzió, csuklóim bekötve.
Mellettem Harumi a széken, ahh, mint nemrég.
- Ryu? – hallom halk hangját. - Ne csináld ezt többet, kérlek! Miért? Ennyire nem jó velem?
- Nem erről van szó, Harumi - felelem suttogva, erőtlenül. - Joshuaával szeretnék beszélni.
- Ryu, valamit tudnod kell… Joshuát… most műtik… amíg veled foglalkoztunk… kést döfött magába. - Forog a világ, majd elsötétedik minden, elmém darabokra szakad!
Mikor újra felnézek pár óra múlva, semmit nem tudok magamról. Nem tudom, ki vagyok, mi a nevem!
Egy férfi jön be a kórterembe, és figyelmesen néz rám.
- Olyan furcsa vagy! - Fogalmam sincs ki ő!
- Ki vagy te? Ismerlek? És ki vagyok én?

Joshua

Csak vörös... vörös... vörös... Azután meglátom Ryut gyermekként... szalad az úton... a téli hóesésben... de a hó vörös színben tündököl. Egy teherautó fordul be az útra, de Ryu nem veszi észre. Egy aprócska fiú löki félre... az... én vagyok... Azután csak nevetünk a nagy hóban hemperegve. Ez egy emlék...
- Ryu... - Most egy parkban látom magunkat általános iskolásként... de minden fűszál vörösre festődött...
„- Tessék Ryu, ezt neked készítettem!
- Bleee... ez túl sós!
- Ne gúnyolódj, ez az első főztöm!
- Azért a következő finomabb legyen!
- Rendben.”
A mosolya... mindig olyan vidám volt... mindig mellettem volt...
- Ryu... - Látom, ahogy együtt etetjük a cicáimat... azután azt, amikor néhány felsős elvette a labdánkat, és amikor Ryu visszakérte, meg akarták verni. Én álltam eléjük... Néhányszor megütöttek, de meg sem rezdültem, így elmentek. Ryu kötözte be a sebeimet... még gyógyító puszit is adott rájuk. De mindent beborít a vörös... nem akarom... vissza akarom kapni!
- Ryu... - Az emlékek... fojtogatnak... Ryu...!

Ryu

A férfi csak néz rám hitetlenül.
- Tényleg nem tudod, ki vagyok?
- Nem, ahogy azt sem, hogy én ki vagyok. - Hiába töröm a fejem, semmit sem érek vele. A saját nevem nem jut eszembe.
- Téged, ismerlek? Mi a nevem?! - Már kiabálok, és kelnék fel, de lenyom az ágyra.
- Nyugalom! Majd eszedbe jut! - Csenget a nővérnek, és kéri, hogy jöjjön be az orvos. Mikor bejön a doki, elmeséli, hogy semmire sem emlékszem. A doki megvizsgál, megnézi a kötéseket a kezemen! Kötések? Mi történt? Riadtan nézek rájuk, mire a doki halkan ennyit mond…
- Felvágtad az ereidet! - Én? De miért? Hogyan?
- A szüleim? Nincsenek itt? Gondolom, vannak, nem?
- Édesanyád nemsokára itt lesz! – hangzik a válasz. Az jó, legalább anyám van! Az orvos leül a székre az ágyam mellett, és kérdezgetni kezd, szavakat mond, és nekem mondanom kell rá valamit gyorsan. Felőlem rendben, talán valami beugrik.
- Szín.
- Fekete.
- Város.
- Las Vegas.
- Állat.
- Kutya.
- Barát.
- ? - Mi a fene, egy barátot sem tudok felidézni!
- Zene.
- Éneklés.
- Érzelem.
- Fáj.
- Szerelem.
- Joshua - Joshua??? Az meg ki? Egy férfi? És miért mondtam ezt a szerelemre?

Joshua

Újabb emlék... már nagyobbak vagyunk... sétálunk... lányokról beszélgetünk... furcsállom, hogy Ryunak senki sem tetszik, pedig sokan vannak az utcán. Akkor még nem is sejtettem... talán még ő sem... Miért emlékszem most erre? Már megint a vörös...
- Ryu... - Gimnazisták vagyunk... Ő az elit suliba jár... én csak egy átlagosba... ülünk egy padon, és azon sajnálkozunk, hogy milyen keveset találkozunk egymással. „Ryu, ha majd egy bárban dolgozom... ugye eljössz meglátogatni?” „Minden nap ott leszek!”
- Ryu... - A szép emléket most miért váltja fel egy rossz? „Josh... meg akarok halni! Nem szeret senki! Még a saját apám sem!” „De én itt vagyok neked!”
- Ryu... – „Szeretlek!” „Nem hagyom, hogy tönkretedd az életed!” „Szükségem van rád!” Sorra peregnek le előttem az elmúlt hónapok eseményei. Miért történt velünk annyi szörnyűség? És miért emlékszem most mindenre vissza? A Pokolba kerültem volna?

Ryu

Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, hiába ugrálnak körülöttem a nővérek, érdekes, olyan mintha ismernének, de mikor megkérdezem, azt válaszolják, magamtól kell emlékeznem. De ha nem megy.
Elkeseredetten ülök az ágyon, és nézem a férfit, aki fáradtan, beesett szemekkel ül velem szemben a széken. Fura érzésem van vele kapcsolatban! Talán barátom volt? Aztán nyílik az ajtó, és végre belép egy személy, akit ismerek.
- Anya! Anya! - Hozzám siet, és én sírva borulok a nyakába. Végre! Az egyetlen, akit megismerek! De miért egyedül?
- Anya, hol az apám? Vagy nincs? Elváltatok? Felismerném, ha bejönne? Vagy nem akar látni? - Kérdések tömkelegét zúdítom rá percek alatt. Tudnom kell mindent! Szomorúan néz rám.
- Kisfiam, apád nemrég halt meg! - Vajon miért nem kezdek sírni? Anyám félrevonja egy kicsit a férfit, akinek még mindig nem tudom a nevét, elmerülten beszélgetnek, majd a férfi visszajön hozzám, szájon csókol, majd elköszön.
- Elmegyek pár órára, de sietek vissza - Elmegy, én meg ott maradok elképedve és riadtan.
Miért csókolt meg? Emlékeznem kell…

Joshua

„Ne igyál annyit!” „Szokj le a dohányzásról!” „Ha folytatod a drogozást, meg fogsz halni, érted?!” „Nem akarok a kórházban maradni... kérlek, vigyél haza!” „Had kötözzem be a sebeidet!” „Megbocsátok neked.” „Szeretlek!” Emlékszem... mindig meg tudtam őt védeni... de azután minden elromlott... Kifordultam önmagamból... pedig csak arra vágytam, hogy ő boldog legyen.
- Ryu... - Látom magam előtt a borzasztóbbnál borzasztóbb pillanatokat, majd ahogy saját vérében fekszik a földön. „Ezt úgy mondod, mintha te meg tudnád őt védeni. Neki olyan valakire van szüksége, mint amilyen én vagyok.” „Talán nem szeretsz már?” Miért...? Hol rontottam el...? Én öltem meg... én tettem... minden az én hibám! Hirtelen mintha egy rémálomból ébrednék fel, kinyitom szemeimet. Csak a fehér plafont látom, és érzem, ahogy csurog rólam a verejték. Mi ez...? Valami van az arcomon... Egy... lélegeztető...? Akkor... nem haltam meg? Ekkor valaki fölém hajol, és leveszi rólam a maszkot. Csak ekkor ismerem fel.
- Ren...? - alig jön ki hang ajkaimon.
- Semmi baj... a kórházban vagy. Minden rendben. - Semmi baj? Minden rendben??? Már hogy lenne minden rendben???
- Ren! Kérlek, ölj meg! Te képes vagy rá! Kérlek!!!
- Ne mondd ezt! Már hogy tehetnék ilyet?!
- De... én... megöltem... megöltem Őt... így nem élhetek!!!
- Nem ölted meg! Ryu életben van! És arról sem te tehetsz, hogy kórházba került!
- Életben van...?
- Igen. Azt mondják, hogy elvesztette az emlékezetét, de más baja nincs. - Nem lehet!
- Ez az én hibám! Nem bírta elviselni, azt, akivé lettem...! Kérlek, végezz velem!
- Ne kérj ilyet tőlem! Sokat jelentesz nekem! Nem tudnálak megölni!
- Egy gyilkost csak egy gyilkos szerethet, igaz?
- Te nem vagy gyilkos!
- De igen... ha elvesztette az eddigi életét, akkor mégiscsak megöltem őt! És... úgy ment a fürdőszobába, hogy már nem szeretett... így már nincs értelme az életemnek!
- Hagyd ezt abba! Igenis van értelme az életednek! Emlékszel, azt mondtam, szabad vagy! Annyi minden van még, amit kipróbálhatsz az életben... ne akarj mindent eldobni magadtól! - Ren megszorítja a kezemet, és kétségbeesetten néz rám... Tényleg fontos lehetek a számára...

Ryu

Nem tudok megmaradni a szobában, így anyám elkísér egy kis sétára a kórház folyosóján. Lassan sétálunk, én tolom magam előtt az infúziós állványt. Már fáradok, mikor az egyik kórterem ajtaja kinyílik, és egy férfi ront ki rajta, majdnem fellökve minket.
Egy halk hang szól ki utána a szobából.
- Ren, kérlek, nézd meg, hogy van! - A férfi rám néz, és dühösen rám mordul.
- Menj be, nézd meg, mit tettél vele! - és rángatni kezd a szoba felé, anyám kiabál vele, a nővérek odafutnak, de én semmit nem értek.
- Kit kéne megnéznem? És miért?
- Joshuát! - hangzik a válasz, és én hirtelen visszagondolok a válaszaimra a dokinak. Szerelem, Joshua. Lassan csoszogok be abba a kórterembe, és meredten nézem az ágyon fekvő fiatal férfit.
- Anya, ugye tudnom kéne, ki ő? - Aztán az ágyban fekvőhöz fordulok.
- Te vagy Joshua? Ismersz engem? Barátok voltunk?
- Ryu - suttogja halkan. - Ryu? Ez a nevem? A fejembe hasító fájdalomtól összegörnyedek.
- Anya, anya, fáj, fáj… ki… ő… nekem…?

Joshua

Amikor kicsit lenyugszom, Ren is visszaül a helyére.
- Az orvos azt mondta, hogy túl vagy a nehezén, de jobb, ha nem mozogsz. Hozzak neked valamit?
- Egy kis vizet... ha lehet... - Ren kimegy, de még szólok neki, hogy Ryut is nézze meg, amikor az emlegetett személy belép az ajtón. Nem ismer meg...
- Anya, anya, fáj, fáj… ki… ő… nekem…? - Ne... ez nem jó! El akart felejteni... ezért nem emlékszik rám! Nem tudhatja meg, hogy ki vagyok. El kell tűnnöm az életéből örökre!
- Nem vagyok neked senkid, csak egy régi ismerősöd. Te csak hívj Hollónak... és többé ne zaklass! - Ren rögtön megérti, mit akarok, és azonnal kikíséri Ryut, az anyjának pedig meghagyja, hogy ne mondjon neki rólam semmit. Majdnem magával ragad a sírás, de kifogytam a könnyeimből, így csak fekszem mozdulatlanul a vasrácsos ágyon. Soha többé nem kerülhetek közel hozzá!

Ryu

Anyám visszakísér a szobámba, és segít visszafeküdnöm az ágyba. Remegek, és iszonyatos fejfájásom van. Jön az orvos, kapok egy injekciót, és már alszom is. Képek úsznak a fejemben, csak egy-egy pillanatra, a férfi, akit Joshuának hívnak, engem csókol, veszekszik velem, majd egy másik kép, másik férfi, aki mindig az ágyam mellett ül, most ő ölel, aztán egy helység, amit vér borít. Majd magamat látom, amint egy hátat simogatok, amin egy tetoválás van, egy holló! A következő kép egy iroda, ahol az iróasztalnál ülök, papírokat nézegetek… Ez nem jó… Nem jóóóó, fel akarok ébredni, de jön egy újabb kép. A férfi, Joshua, amint alattam fekszik, és azt suttogja… „Szeretlek”.
- Neeeee, neeee! - Kiabálva ébredek, és kihasználva, hogy senki nincs velem a szobában, elindulok abba a kórterembe, ahol az a Joshua fekszik. - Erőm végén vagyok, mire odaérek, és az ágya mellé roskadok.
- Ki vagy te nekem? Miért álmodom rólad azt, hogy szeretkezünk? Szerettelek? Ha igen, akkor miért ölel álmomban egy másik férfi is? Válaszolj nekem! - Nem felel, csak néz rám, és én tehetetlenül zuhanok újra a semmibe.

Joshua

Nem tudhat meg többet rólam! Ez már így is túl sok! Amikor elájul, Renre nézek.
- Ren... kérlek, vidd őt vissza a szobájába, és ha felébred, mindenki állítsa azt, hogy csak álmodott, és hogy én valójában nem létezem!
- De hát létezel!
- Számára már nem! Ha visszajöttél, kérlek, vigyél engem haza! Nem maradhatok itt. Azt akarom, hogy boldog legyen... a yakuzával! Túl önző voltam... most már el kell engednem! - Ren mindent megért, és úgy tesz, ahogy kértem tőle. Hazaérve az ágyba fektet, hoz nekem egy pohár vizet, majd elküldöm a cicáimért. Mielőtt felállna az ágyról, még visszahúzom, és erőtlenül adok neki egy csókot.
- Nekem is új életet kell kezdenem ezután. - Ren csak mosolyog, arcomra simít, majd távozik. Matoke Joshua nem létezik többé Hitakama Ryu számára... és ennek így is kell maradnia, hogy az élete tele lehessen vidámsággal, és többé ne kelljen szenvednie miattam.

Ryu

Mikor magamhoz térek, az ágyamban fekszem. Hogy kerültem vissza? Vagy el se mentem? Botladozva indulok el abba a szobába, ahol érzéseim szerint valaki nekem fontos fekszik.
De már csak egy üres helységet találok. Csalódottan sétálok vissza a szobámba, és ülök le az ágyra. Miért fáj most így a szívem? Valaki bejön, és ahogy felnézek, önkéntelenül mondok egy nevet.
- Harumi?
- Emlékszel rám?
- Ne haragudj, nem, de ez a neved, ugye?
- Igen, ha így folytatod, akkor szépen eszedbe fog jutni minden, Ryu! - Ryu, ízlelgetem a nevet, ami az enyém.
- Har…Harumi, te… mi… együtt… szóval…
- Igen, szeretők vagyunk.
- Akkor vigyél haza, hozzád, vagy nem együtt lakunk? Beszélnél rólam, hogy ismertelek meg? Elmondanád azt is, hogy Joshua… ki… mi az igazság? Kérlek!
- Egyelőre hazaviszlek, és majd meglátjuk. - Telefonál anyámnak, majd felöltöztet, kocsiba tesz, és elindul. Miért érzem ezt ismerősnek? Ahogy nézelődöm ki a kocsi ablakán, hirtelen egy plakátot látok, én vagyok rajta és még pár srác… Végzet együttes?
- Ugye én énekes vagyok? – Egy pillanatra végigfut a már ismert fájdalom a fejemben, és én a számba harapok, fáj… Megint képek… koncertek… dalokat írok… egy dal, valamilyen bár előtt, és megint a srác…

Joshua

Amikor Ren hazaér, azt mondja, Daishinek is megmondta, hogy ne fecsegjen rólam semmit, és örüljön neki, hogy megkapta Ryut... meg, hogy vigyázzon rá. Így jó lesz... bár a szívem nagyon fáj. Sosem fogom tudni jóvátenni azt a rengeteg szörnyűséget, amit elkövettem. Viszont úgy érzem, hogy Ren nem vádol semmivel, és ez most az egyetlen támaszom. Ha ő most nem lenne velem, biztos vagyok benne, hogy megint a kést választanám.
- Fáj a sérülésed, Josh?
- Igen... eléggé...
- Adjak egy kis fájdalomcsillapítót?
- Nem kell... had fájjon csak...
- Ne sanyargasd magad!
- Jó... de inkább feküdj mellém. - Ren mellém mászik, én pedig oldalra fordítom fejem, és kezem máris megindul vörös tincsei felé. Milyen ismerős érzés... ezek a mozdulatok már beleivódtak a testembe. Jó érzés hajával játszadozni... megnyugszom tőle.
- Nem baj... ha alszom egy kicsit?
- Aludj csak nyugodtan... itt leszek veled.

Ryu

Hatalmas ház, amihez érünk, és látok pár fegyveres embert is. Kezdek félni.
- Ki vagy te? Valami yakuza? - nevetek fel hirtelen, de ahogy ránézek, már tudom is, igazam volt, ő tényleg az. Bevezet a házba, egy szobába, ahol állítólag együtt is alszunk. De hiába nézek körbe, semmi sem ismerős.
- El kell mennem egy kis időre, de sietek vissza hozzád - hangja kedves, lágy, de… valami furcsa. Ha szeretők vagyunk, miért nem érzek szinte semmit? Nagyon jól néz ki, de…
Amint elmegy, csak járkálok a házban, majd egy alkalmas időben kiszököm. Céltalanul bolyongok az utcákon egyre fáradtabban, mégis, valahogy ismerős a környék, ahol járok… Szomjas is vagyok, és itt van egy aranyos kis bár… mi ez az érzés…? Belépek, és a pultnál álló hosszú hajú férfi csak néz, majd a nevemet suttogja.
- Ryu? Te mit keresel itt?
- Te ismersz engem? Honnan? Barátok vagyunk? Ne haragudj de… nem sokra emlékszem az életemből!
- Egy pillanat, rögtön jövök – mondja, majd a telefonhoz siet, és látom, ahogy idegesen beszél valakivel.

Joshua

A telefon csörgésére ébredek, amit Ren ad át nekem. Még mindig nem írtam bele a számokat, így nem tudom, ki hív. Halkan szólok bele.
- Ki az?
- Joshua? Te vagy? Alig hallak!
- Myo...
- Történt valami?
- Őszintén? Elég sok minden, de ha nem baj, most nem kezdek el mesélni. Miért hívtál?
- Ryu itt van a bárban! Valami nincs vele rendben! Azt mondta nem emlékszik sok mindenre az életéből, és még engem se ismert fel!
- Amnéziája van.
- Hogy mi?
- Kérlek, ne mondj neki rólam semmit. Tegyél úgy, mintha nem is léteznék. Ha kell, mondd azt, hogy tiéd a bár.
- De miért?
- Kérlek... csak csináld!
- Joshua, ugye jól vagy?
- Többé, kevésbé...
- Este meglátogatlak! - ezzel leteszi a telefont. Úgy érzem, teljesen kimerített ez a kis beszélgetés...
- Készítsek neked valamit enni? Nem vagyok egy nagy szakács, de valami egyszerűt, azért csinálhatok.
- Egy kis tört krumpli jólesne... azt talán még le is tudnám nyelni...
- Rendben... addig is pihenj! - Amint Ren kimegy a szobából, újra elnyom az álom...

Ryu

Mikor visszajön, kicsit zavart, de elmondja, az övé a bár, és én gyakran jártam itt.
- Tudod, tetszik ez a hely, de olyan hiányérzetem van, mintha valami… - Megint a fájdalom a fejemben… képek… A kórházban látott srác, amint itt szolgál ki, rám nevet……
- Miért nincs itt? - Megdöbbenten néz rám.
- Ki?
- Valami Joshua… érzem… ide tartozik… igazam van?
- Nem, itt sosem dolgozott ilyen nevű srác.
- Értem, ne haragudj, csak, ő mindig a fejemben van, képeket látok róla, de ezek szerint csak… mindegy. - Aztán egy hang szólal meg a hátam mögött.
- Ne kószálj el ilyen állapotban, gyere, hazaviszlek! Harumi az, az állítólagos szeretőm, kézen fog, és elindulunk az ajtó felé, mikor a pulton meglátok egy odahajított kötényt, amin a Joshua felirat van.
- Miért hazudsz nekem? Miért kínoztok? Miért nem emlékszem rá???
A hosszú hajú már mondana valamit, de Harumi egy pillantással beléfojtja a szót.
- Menjünk!

Joshua

Most Ren ébreszt fel, hogy készen van az ennivaló. Óvatosan felültet... eléggé fáj a hasam, ahol a szúrás helye van. Lassan adogatja számba a falatokat. Később bekapcsolja a TV-t, hogy az elvonja a gondolataimat Ryuról. Valami vicces műsor megy, de nem igazán tudok rá figyelni, és közben el-elbóbiskolok. Azután megszólal a csengő. Ren megy ajtót nyitni. Myo hangját hallom.
- Te miért vagy itt?
- Mert együtt élünk. - Nagy lépteket hallok a szoba felé közeledni, majd Myo hozzám szalad.
- Joshua! Mi történt? Mi a fene folyik itt már megint? Kérlek, magyarázd el!
- Nyugodj meg, kérlek! Nem érzek magamban annyi erőt, hogy mindent elmondjak neked, de Ren majd felvilágosít, jó? - Myo türelmesen végighallgatja Rent, de látom rajta, hogy nagyon ideges.
- Joshua, Ryu tudja, hogy létezel ezen a világon. Látta a kötényedet. Ráadásul képeket lát rólad a fejében! Biztos, hogy ezt akarod?
- Myo... én csak tönkretenném megint. Megpróbáltam visszakapni a régi életemet, de nem sikerült... és nem is fog sikerülni, soha. Köszönöm, hogy meglátogattál, de most kérlek, menj! És ha lehet, beszélj Hisashival is. Lehet, hogy Ryu őt is felkeresi majd előbb-utóbb. Ha jobban leszek, visszamegyek dolgozni a bárba. - Myo megcsókolja kezemet, majd ennyit mond…
- Legyen, ahogy akarod. Tudod, hogy még mindig szeretlek... ha bármire szükséged lenne-
- Szólni fogok. - Myo Ren lelkére köti, hogy rendesen lásson el, majd távozik. Így ismét kettesben maradunk új társammal.

Ryu

Hazaérve vacsorát rendel, de ne tudok sokat enni, érzem, ez így nem megy tovább, emlékeznem kell. Már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá, így mikor fürdés után elalszik, fogom az irataimat, pár ruhát, és a bankkártyám. Írok egy levelet is, és a párnámra rakom.

„Emlékeznem kell, Harumi, ne haragudj! Nem tudom, ki vagy, de azt hiszem, ha nem tudok emlékezni, veled boldog leszek!”

Aztán csendesen kilopakodom a házból. Nem fényes szállodába, hanem egy olcsó kis motelbe megyek, ahol nem kérik az irataimat. Fáradtan hajtom álomra a fejem, hogy újra és újra lássam a képeket… Joshua… ki vagy te? Miért nem keresel, hiszen azt mondtad, szeretsz… Kezd elfajulni a kép… vadul szeretkezünk… sokszor… és én nem akarok felébredni. Másnap altatókat veszek egy patikában… csak aludni akarok… így láthatom őt…

Joshua

Ren karjaiban a fürdőszobába visz, és óvatosan, kihagyva a seb körüli részt, megmosdat. Ezután visszafektet az ágyba, majd ő is megfürdik, és csatlakozik hozzám. Zavar, hogy nem tudok az oldalamra fordulni, mert akkor fáj a sebhelyem, de az álmosság egyre inkább erőt vesz rajtam. Hiányzik Ryu, de Ren jelenléte megnyugtat, így el tudok aludni. Reggel megint csörög a telefon. Daishi az. Meg se kéne lepődnöm, hogy tudja a számomat, igaz?
- Ryu... nálad van?
- Nem... itt nincs... Miért?
- Elment valahová megkeresni az emlékeit!
- Akkor keresd meg! - Leteszem, majd megkérem Rent, hogy menjen vele.
- Biztos, hogy megleszel egyedül?
- Persze, csak neki ne essen baja. - Ren elmegy, engem pedig olyan magány fog el, amilyet még sosem éreztem. Ryu... Már megint elönt az önzőség. Miért akarom ennyire, hogy velem legyen? Itt viszont már nem számít, hogy én mit akarok... azt kell néznem, hogy neki mi a legjobb... nem találkozhatok vele többet.
Pár óra múlva megszólal a telefonom. Nehézkesen nyúlok el érte. Ren hív.
- Megtaláltátok?
- Igen. Egy lepukkadt motelban volt. Bealtatózta magát. Most éppen... - A többit már nem hallom, mert a telefon kiesik kezemből. Ne... ez nem lehet! Ezt is... én tettem vele! Lefordulok az ágyról. A könnyeim elerednek, és már csak homályosan látom tőlük a külvilágot. Ha ez így folytatódik, meg fog halni... de lehet, hogy már meg is halt... Mindennek... csak én vagyok az oka!
- Joshua! Joshua! - hallatszik a telefonból. Négykézláb kimászom a konyhába, fogom a nagy bökőt, és ugyanott szúrom magamba, ahol előzőleg a bicskát.
- Ryu... - Sajnálom...! Szeretlek...! Ezért...
Vért köhögök fel... minden csepp erőm elhagy... Ryu...

*píp* *píp* *píp* Mi ez a hang...? Ismerős... Amikor felnyitom szemeim és meglátom a fehér plafont, már tudom, hogy megint nem sikerült. Meg sem tudok moccanni. Az ismerős hang a szívmonitoré volt, és lélegeztető is van rajtam. Szemeimből patakokban folynak könnyeim. Egy aprócska hangot sem vagyok képes kiadni, pedig legszívesebben az ordítanám, hogy „Öljenek meg! Öljön meg valaki!”
- Joshua! - Ez Ren hangja... de nem tudom elfordítani a fejemet...

Ryu

Ah, már megint, fehér falak, kórházi ágy és az elmaradhatatlan férfi, aki fel-alá rohangál.
Mikor észreveszi, hogy nyitva a szemem, megáll az ágy előtt, és komor hangon kérdezi meg.
- Meddig folytatod még ezt? Mikor veszed már észre, hogy ahogy te emlékezni akarsz, azzal csak fájdalmat okozol másoknak? - Értetlenül nézek rá, mire folytatja.
- Miért nem látod be, hogy magadnak is ártasz azzal, amekkora erővel akarod. Még nem vagy rá felkészülve, te idióta! Hagyd, hogy szép lassan jöjjenek vissza az emlékeid, vagy egyáltalán nem jönnek vissza… talán ez lenne a legjobb. – Tudom, hogy történt valami, ami ennyire kiakasztotta, hiszen eddig kedves volt velem.
- Harumi, tudnom kell, ki ő, és mi közöm van hozzá, kérlek! - Már nem tétovázik, elmond mindent, hogy ki vagyok, hogyan éltem ezelőtt, hogy ki nekem Joshua, és miket csináltunk végig egymásért. Azt is, hogy miként löktük el magunkat egymástól, egymásért. Azt is, hogy vele hogy jöttem össze, azt is, hogy miért, és ezzel bármennyire nem akartam, Joshuát löktem a Pokol mélyére. Elmeséli, mi volt akkor, mikor felvágtam az ereimet, Joshua öngyilkossági kísérleteit, és végül, miközben én döbbenten nézek magam elé, megfogja kezemet, és arcomat végig simítva, szemembe nézve mondja…
- Engedd el, mielőtt tényleg sikerül neki, kérlek! Ne keresd, ne üldözd, mert csak rosszabb lesz. Van valaki, aki szereti és mellette lesz. Hagyd, hogy végre magára találjon és boldog lehessen, adj neki erre lehetőséget! - Igaza van! Tényleg jobb, ha nem keresem görcsösen az emlékeimet, tönkretéve ezzel másokat.
- Hol van most? Látni szeretném még egyszer, utoljára! - Harumi segít felkelnem, majd az intenzív osztályra vezet. Csak az üvegablakon keresztül láthatom őt, Joshuát, akit az elmondottak alapján, az életemnél is jobban szerettem, és akit mégis én bántottam meg a legjobban. Még valaki áll ott, az a Ren nevű fickó, és én mielőtt távoznék, megérintem a karját…
- Te vagy az, aki… szereti őt, igaz? Nem keresem többet… vigyázz rá nagyon! - Harumi kivisz a kórházból, és még a nap folyamán Amerikába repül velem, felejteni és gyógyulni. Csendesen nézem a gép ablakából a kék eget…
- Viszlát, Japán…… ég veled, Joshua…

Joshua

- Joshua! Ne sírj! Ryu jól van! Azt mondta nem keres többé. Tegnap elment Daishivel Amerikába. - Könnyeim még nagyobb iramban igyekeznek lefelé arcomon. Már én magam sem tudom, hogy a boldogságtól, vagy a mérhetetlen bánattól. Tehát jól van... és a yakuza vigyáz rá... de... Amerikába nem tudok utána menni. Tényleg... nem láthatom többé? Akkor miért nem halhatok meg? Ez lenne az égiek büntetése tetteimért? Ryu... így, hogy nem szeret, és én sem szerethetem őt...
- Sajnálom... nem kellett volna egyedül hagynom téged! - Nem... ez nem a te hibád... egyedül az enyém... Érzem, ahogy kezemet fogja, és nedves cseppek hullanak bőrömre. Sír...? Miért? Egy könnycseppet sem érdemlek! Nem érdemlek már semmit!!! Ezután a sötétség hívogat, nem tudom nyitva tartani a szemem... *píp* ...a gépek monoton hangja... *píp* ...egyre távolabbról hallom... *píp* ...míg el nem nyom az álom.

1. évad vége

Ezzel a fejezettel - ahogy az a filmsorozatoknál szokás - zárul az első évad. Joshua és Ryu története azonban itt még nem ér véget.

Tartsatok velünk a második évadban is! :)

Nincs hozzászólás.